|
|
|||
|
Hú... azért még le tudok döbbenni dolgokon.:) Nem mintha számítana. Csak meglepő. Olyan ellentmondásos. De mivel végülis emberekről van szó, így mégsem meglepő. Ez a "mikor véletlenül meglátsz valamit egy közösségi oldalon" tipikus esete.:) Wow. Amúgy én jól.:) Most is csak a "döbb" miatt bújtam elő a félhomályból. Ami meg kell hagyni, roppantul kellemes félhomály.:) Az élet szép és zajlik. Boldogság van. Néha írhatnékom is, de aztán valahogy mégsem.
Kis pici, édes, meghitt hely. És Ő azt mondogatja, hogy tőlem lett igazán otthon.
És viszont úgy érzem, hogy ez a blog szép lassan véget ér. Van is jelentősége meg nincs is. Igazából úgy érzem lezárult egy korszak. Nagy szavak, nem is muszáj tovább olvasni, de most már leírom, ha elkezdtem.:) Szóval sok mindenen túl vagyok, nehéz, viharos évek voltak... sok minden leírva belőle, sok minden nem. Ami leírva, egy cd-re kiírva talán elrakom, de mindenesetre ezt a blogot szeretném befejezni. Nem arról van szó, hogy nem akarok írni, bár mostanában nem nagyon írok, de nem eltűnés lesz ez, inkább költözés. (Új címről értesítést hagyok azért.:) És valószínűleg ha írok is, kevésbé lesz izgalmas. Amerre boldog szelek fújnak, mindig kevésbé izgalmas. De nekem jobb, és más nem számít.:) Egyre boldogabbak. De tényleg.:) A világ legtermészetesebb dolga, hogy együtt vagyunk, együtt ébredünk, együtt élünk. Szabadságban, de a legnagyobb harmóniában, amit valaha éreztem vagy elképzeltem. És a legszebb, hogy a világ legboldogabb emberének érzi magát. Ő is.:) Otthon vagyok. Minden értelemben... Mire visszaértem hozzá a távol töltött hétvégéről, egy újabb fiók és egy lakáskulcs fogadott...:) A kanapén ültem... ott, ahol egy zöld rét van a nappali közepén... közben piros pettyes bögréből hosszú kanállal fagylaltot ettem és hideg volt de mégsem fáztam, csak a szemem volt könnyes... boldogkönnyes... mert meghatódtam, hogy tudtam ha kinyitom a negyedik fiókot, a ruháim találom benne... Azt mondta, hirtelen egyet rendezett át nekem, most elfér, ami eddig ott maradt... a többinek majd keresünk még. Helyet. ő boldog. én boldog. mi boldogok.
és egyre szebb. és egyre jobban. és reggel úgy búcsúzik... este várlak.;) "A fény harcosa hisz. Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre és mert bízik benne, rá is talál." Coelho .szeret.szeretem.szeretünk. Azért fura, hogy valójában mennyire nem tudom leírni. Próbálkozom, gondolatban... legalább ott... de valahogy minden olyan üresnek tűnik, ahhoz képest, hogy mennyire élettel teli. Szóval kevés a szó. És ez jó. Ahogy benne élek, hihetetlennek tűnik... hogy ilyen természetes, ilyen kölcsönös, ilyen mély is tud lenni... és bár hittem benne, de mégsem, szóval szerettem volna megélni, de mégsem gondoltam, hogy megtörténhet, de mélyen mégsem adtam fel soha. Totál ambivalencia. De megtalált, megtaláltuk egymást. Vonzódom és mindig érezni akarom. És boldoggá teszem.:) Talán ez a legszebb az egészben.:) Nem baj, hogy nem lehet követni az életem, nem számít, hogy alig írok... csak lenyomatok a jelenből, csak elkapott pillanatok. Szeretném, ha egyetlen pillanatra sem tudnék kibújni abból a részemből, amelyik kicsattan a boldogságtól. De még nem megy teljesen. És hihetetlenül lassan telnek a napok. Hihetetlenül soknak tűnik még ötvenhárom óra. Miközben tudom, hogy ez az egyik legcsodálatosabb időszak, amikor szertelenül idegesen, félve, izgatottan várod, hogy újra vele légy. Olyan, mintha kopogtatna egy érzés az ajtómon. Felemelő. És fogalmam sincs hogyan kéne a földön járni. Kéne? Szeretném hinni, vagyis hiszem, hogy a vicces...romantikus...csókos...csillagos esték simán mindenki megbaszhatja. bocs. kicsúszott. Nagyon könnyen félre csúsznak a dolgok, ha az ember labilis. Semmi sem alakul úgy, még kicsit sem, hogy könnyítsen valamit momentán az életen... talán percekre, mintha irányt kapnál, kicsit örülsz, aztán a következő pillanatban már tudod, hogy csak mézesmadzag volt az élettől. Azt hiszed van jogod remélni, pillanatokat, új élményeket, mosolyokat az élettől... de nincs. Most nincs. Az utóbbi hónapok és évek tükrében bagatell az egész, hogy becsapottnak érzem magam, csak mert valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna (már megint), csak mert valaki mond valamit, aztán teljesen másképp cselekszik és csalódom, mert vágytam valamire és nem jön össze. Fura. És bűntudatom van, amiért aztán tíz percig ordítottam vele a telefonban és sírtam, ahogyan nem tudtam sírni hónapok óta és sírtam mindenért, mert kellett valami ami felszakít minden fájdalmat, de ő nem érti és nem értheti és nyilván csak egy ideggyenge hisztis picsának tart, (ami momentán még igaz is) de amúgy nem, de nem is szabadna, hogy számítson, hiszen nem vagyunk egymásnak senki épp csak el akartunk utazni együtt... oda. De mindent felborított és vele együtt más is kiszállt és csak ezért haragszom rá. Amúgy kedvelem, de ez sem számít már. Csak az számít, hogy valójában magányos vagyok és bolhából elefántot csinálok. Sokkal nehezebb így, minden. De ez nem is fáj meg nem elkeseredős, inkább olyan mély sóhaj és olyan igazi vágy. Nagyon mellkasszorítós mostanában az élet és egyre nehezebben viselem. Valahol eltűntem útközben. Nem feltétlenül rossz értelemben. Változom és közben mégis előbukkan belőlem az, aki voltam. És vágyom valahova máshova és mert nagyon és egyre jobban, így talán el is jutok. Újra. Fura, de még mindig szerencsés embernek érzem magam. Amikor ott álltam a temetőben a fák alatt és hirtelen nagyon egyedül voltam, ott volt valaki, aki legtöbbször távolinak tűnik, mint az együtt töltött gyerekkor... akkor ott, mégiscsak bebizonyosodott, hogy nagyon is közel van és úgy tudott megölelni, ahogy akkor senki nem tudott volna és sosem fogom elfelejteni. És meglepő a világ legszebb mosolyú férfijával úgy nézni éjjel a város fényeit a hegyről, hogy nem történik semmi és nem is érzel semmit, csak egyszerűen ott vagy és órákon át nevetsz és egyszerűen jól vagy és biztonságban érzed magad. Jól leszek. És mert tegnap éjjel tegnap éjjel volt, ezért zene is van, amiről mindig eszembe fog jutni.:)
Annyira sajnálom, hogy nem megy... hogy valamiért nem tudok mindent, semmit leírni... hogy vagy nem találom vagy soknak találom a megtalált szavakat... hogy bent reked, pedig olyan sok minden elmondható lenne, ha tudnám... Eltemettük. És most annyira nagyon szeretnék írni, csak a fáradtság miatt annyira nem tudom összerakni a szavakat, hogy azt hiszem, most egy kicsit még bennmaradnak. "Letört egy ág.
nincsen többé apukám Az ártatlan kis rajongó üzenetek átcsaptak durva zaklatásba, ezért most már tényleg félek. Az eleje tényleg olyan kis kedves dolog volt, találtam két üzenetet a postaládámban valakitől, hogy szívesen megismerkedne velem, ha gondolom üzenjek, és az illető megadta a telefonszámát. Igazából mivel normális levél volt és értelmes, az írás is olyan normálisnak tűnt, ezért pár nap hezitálás után győzött a kíváncsiságom és írtam. Az első pár üzenet még tényleg olyan kis kedves izgalmas volt, aztán kezdett zavaró lenni, hogy az illető semmit nem árul el magáról, sem azt hogy kicsoda, hogy melyik lakásban lakik vagy bármi, amiből beazonosítható lenne. Többször kértem, hogy áruljon el valamit magáról, nem tette, csak írogatta az üzeneteit, hogy milyen csodálatosfantasztikusistennő vagyok, satöbbi. Ezzel viszont nem tudtam mit kezdeni és próbáltam lezárni a dolgot azzal, hogy mivel valójában nem akar ismerkedni és találkozni, ezért hagyjuk ezt abba. Ígérgette, hogy oké, rendben, elfogadta, abbahagyja. Gondoltam a dolgot ezzel letudtam. De közben, nagjyából ezzel egy időben megszaporodtak az ismeretlen számról érkező hívásaim, amiket sosem tudtam felvenni, mert a csörgés abba maradt. Jöttek aztán az ő kijelzett számáról is hívások, egyszer beszéltünk is, de igazából akkor nem tűnt betegesnek. Mindezen túl, leginkább késő éjjel és hajnalban a kaputelefon is többször csörgött (csörög a mai napig), amiről először azt gondoltam, hogy csak elromlott, mert nem úgy csöng mint amikor felcsenget, hanem úgy mint amikor bepittyeg, ha ha valaki bejön a kódoddal a kapun. Vagy fene tudja. Lehet, hogy tényleg csak rossz, na mindegy, csak gyanús. Közben persze az sms-ek nem hagytak alább. Ígérete ellenére továbbra is írt, és legtöbbször akkor, mikor este haza értem, legtöbbször "jó éjt imádlak szép álmokat csókollak" tartalommal. Kezdtem ideges lenni. Párszor nem válaszoltam, aztán újra kértem, hogy hagyja abba. Azóta ez megy. Van amikor pár napig csendben van, aztán újra több üzenet, legtöbbször akkor amikor láthat a házban és újra a névtelen hívások. Eddig sem voltam nyugodt, azon túl, hogy idegesített, némi félelem is vegyült belém, de most már szexuális tartalmú üzeneteket küldözget és miután tudom, hogy mit csinálna velem fél éjjen át, ha tehetné, elkezdtem félni. Beszéltem sok sok emberrel. Többek között a nyomozó ismerősömmel, többször is, aki nem nyugtatott meg, de azt mondta, hogy az egyetlen hatásos megoldás a költözés. Összerezzenek már a szónak a hallatára is, de minekután az éjjel újabb üzeneteket kaptam és telefonált is és a kaputelefon is baszakodott fél éjjen át és nagyjából rettegek, így sajnos gondolnom kell a erre is. Cseppet sem vagyok jól. A héten nem dolgoztam, mert apu rosszul van és talán pár napja van hátra, de igazából nem tudják az orvosok megmondani, egy hete pénteken legalábbis ezt mondták, de azóta is küzd szegény. Zaklatott, kimerült és elkeseredett vagyok. Nem érzem magam biztonságban, fáj minden amin keresztül megyek, azért nem is írok, mert nem is igazán lehet mindezt leírni. És ez a zaklatás meg ez a félelem olyan helyre sodort, ami már nekem is nehezen tartható. Sok minden másról kellett volna... írni. Majd.
Csak, hogy nyugalmam ne legyen... valaki figyel és most már úgy veszem, hogy zaklat is. Számomra ártatlannak indult, most már inkább félelmetes. Nem mondom, hogy rettegek, de nem érzem biztonságban magam. Egy ártatlan üzenet volt a postaládámban, most meg olyan betegesnek tűnő üzenetek, vagy csak bele magyarázom, nem tudom. Tudom, hogy figyel és látja mikor közlekedem és mikor vagyok otthon, próbáltam leállítani, nem megy. Nem ír bántót vagy ilyesmit, de nincs oka a rajongásának, ezért inkább betegesnek tűnik. Fogalmam sincs mit tegyek. Nem akarok félni, mert ösztönből azt érzem, hogy nincs miért, de mások riogatnak én meg nem tudom mit tegyek. De ha nem fedi fel magát és nem hagyja abba, lehet, hogy valamit lépnem kell. Vagy nem tudom. Nem tudom, valamiért nem akarok erről az egészről beszélni, mint ahogy az elmúlt hónapokban sem beszéltem róla. Nem nem tudok, hanem nem akarok.
félek, hogy haldoklik A körülmények és a hangulat valahogy nem áll mostanában együtt. De majd eljön a perc.:) Amúgy semmi különös. A lappangó felfordulás alább hagyott. Ami jól esik belőle, megtartottam magamnak és a sokszínűség, úgy érzem biztonságot nyújt. Olt és kiolt. Apróságok. Pillanatok. Tegnap éjjel persze már össze-vissza írtam.:) Így nem csak azt akartam mondani, hogy nem szeret, de tudom, hanem azt is, hogy sokat gondol rám.:) Javítottam. Srác váratlanul újra feltűnt... és én hagytam, leginkább azért mert szerettem vele lenni és nem fájt, amikor eltűnt. Csak fura volt, de nem fájt. Így veszélytelennek érzem és azt gondolom, jó lehet vele megint minden, ami korábban jó volt. Bár nem pontosan érzem, hogy mit szeretne tőlem és azt hiszem könnyebb vérű nőnek tart, mint vagyok vagy legalábbis, mint amilyen voltam az utóbbi mondjuk egy évben. A történeti hűség talán megköveteli ezt a pontosítást, bár ezért nem feltétlenül gondolom ezt komolyan. Na mindegy. Tudván tudom, hogy mit rontok el és hogyan és mégsem érdekel. Talán mert nem érzem a szerelmet. De viszont éreznék ebben akár többet is. És talán persze az sem jó, hogy valaki másra többet gondolok. Balázs, akivel el sem kezdődött semmi, épp csak bemutattak egymásnak... de mégis érdekel, de mégis félek, mert zűrős lehet ez az egész és nagyon gyötrő vele egy szerelem. Nem mennék részletekbe. De érdekel, de azt sem tudom pontosan ő mit gondol (pénteken elmaradt a randinkés mondjuk a mínusz első lépésnél tartunk és mégis furán érzem magam, hogy közben meg itt van Srác. Hirtelen valami rosszéletű nőnek érzem magam... csak azért mert az elmúlt fél év végtelen unalma után hirtelen történt valami. De szokatlan érzés, hogy két ember szaladgál a fejemben, miközben egy hete még minden egy kiszáradt sivataghoz hasonlított. Jellemző rám. És tagadhatatlanul vágytam erre. Mármint nem erre, csak arra, hogy történjen valami, ami ÉLET. És történik. És jó. De valahol azt érzem, menekülök a szerelem elől és ezért volt természetes, hogy Srác újra lehet, mert vele jó, de kockázatmentes. Hosszú távon persze nem, mert azért valamit mégiscsak megmozdít bennem (kérdés).? Szombaton 100/54 volt a vérnyomásom.:) Csoda, hogy pörgésre vágyom?:) És elfelejtettem mondani a múlt héten valamit... látszik, hogy kevéssé érdekel. Váratlanul az exférjembe Henrybe botlottam valamelyik nap. Nagyon fura volt, nem mondom, hogy alig ismertem meg, de konkrétan ki van cserélve. Végre látszik rajta, hogy jól van. Nem nagyon akartam vele beszélgetni és egy fél éve megfogadtam, hogy elmegyek mellette az utcán, ha meglátom, mert mikor tavaly ősszel találkoztunk mérhetetlenül érzéketlen és öntelt volt, pedig akkor apu miatt találkozunk és nagyon rosszul esett. Na mindegy, most véletlenül össze futottunk és persze nem mentem el mellette és beszélgettünk. Egy olyan ember lett belőle, amilyen mellettem sosem lett volna és nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb, de ez a nő, akivel együtt van, ő tényleg kihozott belőle sok mindent, amire én képtelen voltam, vagy amire együtt képtelenek voltunk, mert nem passzoltunk. Remélem egyszer érteni fogja ezt, bár még mindig haragszik és még mindig oda tud szúrni egy mondattal, de nem számít. Most már tudom, hogy nem tettem tönkre az életét és jó látni, hogy boldog. És még annak is tudtam őszintén örülni, hogy a nyáron újra megnősül. Fura, évek telnek el, mire az ember tiszta lapot teremt és újabb évek, mikor az ember lapozni is képes. Nem elég egy kiradírozott, látszólag tiszta lapra új történetet írni, mert a ceruza nyoma úgyis átüt és ami igazán értékes megérdemli a teljes újrakezdést. Valahol itt tartok. Új lapokra, új történeteket kezdtem írni... úgy érzem minden és mindenki a helyén van, ami és aki a múltam volt. És van aki marad, van aki mindig marad, csak a szereposztás változik.:) váratlanul. újra. felkorbácsolta. a bennem szunnyadó. szenvedélyt. a Srác. ültünk a fűben. és még egymáshoz sem értünk. de már durván ott vibrált a levegőben. minden. nem szeret. és azt kérdezte, mi lesz, ha nem lesz köztünk több? mert ő nem tudja. mert szerinte már szerelmesnek kellene lennie, ha szerelmes lehetne belém. (hónapok óta nem találkoztunk). hogy jó velem, de ez nem szerelem, de nem tudta, nekem mennyire fontos, hogy erre azt mondhassuk, hogy ez egy kapcsolat. azt kérdezte, hol a határ? és mi lesz, ha ez nem alakul úgy? mert nem szeret, de sokat gondol rám. (ha nem mondja is tudom. jelezte.:) nem volt férfi a közelemben, mióta ő volt. hónapok teltek el. és jó érzés volt, megint a közelében lenni. de ugyanazt érzem, mint ő. ez nem szerelem. kedvelés és elementáris szexuális vágy. én azt mondtam, érzem ebben, hogy alakulhat valami több is. ő meg inkább nem. de nincs ezzel baj. úgy értem, mint ahogy hónapokkal ezelőtt, most sem pengeti azokat a mély érzelmi szálakat. félelmetes amit kivált belőlem, és viszont. de ezek nem mélységek. ezek inkább magasságok és egészen másfajták. és mégsem feküdtünk le egymással. persze roppantul majdnem. de nem. de valószínűleg csak idő kérdése. miközben ott táncolunk a próbáljuk meg másképp c. társasjáték határán. mert hátha. hátha lehetne több. tök fura. mintha mindketten akarnánk, és próbálkoznánk, és mintha csak azért nem menne, mert él bennünk egy sztereotípia, hogy a nagy szerelmek meg a holtomiglan holtodiglan kapcsolatok nem így kezdődnek. én meg lehet, hogy csak menekülök. mert más játszik érzelmi szinten. engedjem vagy ne engedjem közelebb... azt a valaki mást. de a pénteki randinkat lemondta és borzasztóan csalódott voltam és rég voltam ennyire csalódott. mert vártam, és mert némely pillanatban azt hittem, ő az akit éreztem már hosszú hónapok óta... hogy vagyunk egymásnak csak még nem találtuk meg egymást. és most is ezt érzem. és verset írt hozzám... és szépet. és érzek valami különlegeset kettőnk között. és annyira nem szeretnék tévedni. de péntek óta semmi és most el van utazva és valójában fogalmam sincs semmiről... csak azt érzem, hogy szeretném már, ha a közelemben lenne. cirka három nap alatt a teljes totális érzelmi sivatagban szélvihar keletkezett. és nem mondom, hogy nem élvezem. mert egy kicsit megint érzem, hogy élek... és mert tereli a gondolataim az elmúlás árnyékáról. csak tereli. de nem kapaszkodom. és ezért tudom és érzem, hogy őszinte. bár kusza. Egyébként meg milyen furcsa, hogy épp hét éve volt kettőezerhárom. És a hetedik év, mindig jubileum. Mint tudjuk.:) Nem tudom mikor fog sikerülni végre, hogy írjak... mármint valami olyat, ami tényleg az enyém és rólam szól. Most kivételesen nem az ihlet miatt nem megy, csak a körülmények. (Update: úgy tűnik sikerült.:) Most azt kell mondanom... jól is lehetnék. Mos jó lenne az élet, ha nem volna rajta árnyék. Mint tudjuk. Sajnos. Persze erről sosem írok. Mert nem tudok, vagy nem tudom. De az sem jó, ha valójában belül dolgozik. De nem tudom, néha nem tudom eldönteni, nem érzem, hogy mi van valójában. Hogy csak védekezem, és elrejtem és mélyen fáj, vagy már fájt és ez most valami másfajta állapot. Nem tudom. Az idő pereg. Más embernek látom, mint láttam harminc évig. És nem szabadna gyengének és kiszolgáltatottnak látni, nem szabadna hagyni (kinek?), hogy megtörténjen. Nem sírok vagy csak nagyon ritkán. Néha azt hiszem, kívül tudom helyezni magam, ami újfent baromság. Csak idő kérdése mikor szembesülök vele, hogy valójában a kellős közepén vagyok... az életemnek és ezáltal ennek az egésznek is. Hagyjuk. Ezért nem szoktam akarni róla beszélni. Tényleg hagyjuk. A következő ezer akár szólhatna rólunk is...? úgy tűnik, ma is elmaradt. pedig nagyon akartam írni. a semmi különösről. szóval megvár. Megint hallgatagka vagyok.:) Álmodtam valamit, aztán reggel egy levél várt. Furák ezek a rezgések.:) Vannak ilyen napok.
Azt az aprócska tényt persze elfelejtettem megemlíteni, hogy a lakást, amibe beköltözni készülök... árulják.:) Mindennek van szépséghibája.:) Ámbátor azzal nyugtatom magam, hogy túl sokat kér érte és úgysem kell egy ideig senkinek.:) Csak egy évet, igazán csak legalább egy évet szeretnék, plíz.:) Vagy legalább addig, amíg össze költözök egy pasival. Bár ez eddig nem szerepelt a terveim között és elképzelhető, hogy az messzebb van, mint egy év, de úgy fest lassan ezt is be kéne venni az A, B, C tervek közé.:( Jobb volt most, hogy nem írtam. Szándékosan löktem el magamtól mindent, amiről mesélni akartam, így úgy éreztem egy ideig jobb, ha hallgatok. De szeretem azt a pár nap vagy egy-két hét ragyogást, amit kapok tőle. Ilyesmik vannak. A minap állítólag beragyogtam fél Budapestet és megfordulnak utánam az utcán... és mert ragyogás van, vissza merek fordulni... és ez jó. Kicsit amúgy beszűkültem és nagyon kezdek kiéhezni a baráti beszélgetős lazulásokra.:) Amit mondjuk Nemcsitrivel tervezünk hetek óta.:) És ezért várom már, hogy Lia haza jöjjön májusban, amikor remélem nálam is tölt egy-két napot.:) És persze tanyáznak nálam könyvek is... nem célzás, ez tök egyértelmű. Szóval, talán lassan alakul a lelkem. Bár azt is tudom, hogy vannak dolgok, amiket ugyan oda temettem, ahol voltak, mielőtt BK előtt kiborultam. A magányomról mintha nem lennék hajlandó tudomást venni és azt gondolom, hogy kvázi jó, hogy egyedül vagyok. Ami egy baromság, csak valahogy tök hihetetlen arra gondolni, hogy valaki testestül-lelkestül vonzani tudna. Állítólag nem kell tudni elképzelni, majd nagyobb lesz a meglepetés.:) És igen, talán valami kellemes meglepetésre vágyom legjobban az élettől. Most már eleget pihentem, újra eljött az élet ideje.:) szeret. Félelemből talán rossz irányba menekültem. Nem meglepő. Nálam ez nem meglepő. Újra új helyen. És nekem ez most nagyon nagyon jó.:) Totál kész vagyok ettől a sráctól.:) Teljes K.O.:) Komolyan érthetetlen ez a hatás, de valahogy annyira kattant tőle bennem valami, hogy kvázi nem tudok uralkodni magamon.:) |