Mélypont van. Majd múlik. Csak rosszul viselem.
Szörnyű éjszakám volt... a tegnapi, az előző. Aprócska momentum lehetne, de a szervezetem jelez, hogy nem oké... ahogy vagyok. Minekután többször elő fordul, hogy nem eszem, napközben... semmit, vagy nagyjából semmit... mert nem bírok leállni a munka miatt, mert hülye vagyok, mert a munka sok én meg túlpörögtem... szóval a napközben nem evés és az esti vacsora tegnap este... megterhelő volt úgy tűnik a szervezetemnek. Ennek következtében éjjel sikerült produkálnom egy olyan hasmenést és hascsikarást, hogy konkrétan féltem és azon gondolkodtam, hogy felébresszem Annát a lakótársam, mert mégsem lenne túl jó, ha reggel ájultan találna a budiban. Végül nem ébresztettem, elvoltam magam a két órás műsorral, remegés, hideg verejték, gyengeség, minden ami kell... mire fél négy körül jobban lettem. De nem tudtam aludni, olyan sok minden kezdett motoszkálni a fejemben és mint mostanában egyre többször, egy csomó emlék apuval, amik nagyon felkavarnak és igyekszem elhessegetni őket, mert ilyenkor nagyon nagyon félni kezdek és mindennél erősebb az érzés, hogy nem akarom, hogy meghaljon. Tudom, hogy mind megghalunk, tudom bazmeg, tudom... de ez így akkor sem fair az élettől. Látszólag viselem, de hogy mélyen mi munkál, az még magamnak is rejtély, azt hiszem. Nagyon nehezen aludtam el végül, kattogott az agyam, az egyetlen értelmes, amire jutottam, hogy menni kell jógázni vagy tajcsizni vagy valami ilyesmi vagy mittudomén nem tudom, de valami kell.
A hétköznapok nagyjából szörnyűek. Ez a két hét most kiverte a biztosítékot, utálom a túl sok konfliktust, a túl sok "apró" beszólást, a sok hülyeséget, sok munkát, idegőrlő és megvisel. Nem tudok mindent elmesélni, egyrészt mert rohadt fáradt vagyok, másrészt meg jobb nem beszélni dolgokról, szóval mindegy, a lényeg... a helyzet szar, persze vannak jobb pillanatok és néha még elhiszem, hogy valamiért tényleg jó nekem, hogy ott vagyok, mert biztos csak a körülmények miatt túlreagálok és a túlérzékeny halak énem meg a csillagok meg egyéb hülyeségek miatt nem látom csak, hogy ez mennyire fantasztikus dolog... szóval igen, biztos így van... csak még nem jött át. Sok minden átíródik bennem, az biztos... pont azért, mert ott dolgozom, ahol.
Olyan lebegés érzés féle ez. Valahol két világ határán. Egyensúlyozom. De valahogy ha nincs mélypont, tényleg megvagyok. Igyekszem. A lelkem igyekszik jól lenni. Kitettek a szikla szélére a metsző hideg szélbe... az ember egy idő után már dacból is  kihúzza magát, hogy a szél még jobban bele kapjon a hajába. Kicsit így vagyok. A magány elmúlt. Nagyon fura. A fáradtság számlájára írom, hogy nincs kedvem... még gondolatban sem a romantikára, a szerelemre, a szenvedélyre. Kicsit... mintha nem létezne. Megörülök, mikor valakire felkapom a fejem az utcán, mert akkor azt érzem, hogy talán még élek... csak valahl ott nagyon mélyen.  Már nincs erőm mindenre. Már nincs erőm sem kedvem ismerkedni, a netes keresgéléssel például úgy ahogy van, felhagytam. Szánalmas erőlködésnek tartom... na szép, hogy idáig jutottam... bár tekintve a múltat, abból sem származott sok jó, ha csak úgy rám talált valaki... a szerelem. De nem aggódom, a sors kénye-kedvére keveri a kártyákat, majd ezt is rendezi valahogy. Csak a fatalizmushoz maradt erőm. Sopront érzem néha... néha sírok, néha nem jut eszembe, néha mindig érzem a hátam mögött, néha leteszem és elszaladok előle... de utol ér, néha meg nem is ellenkezem. Át kell ezt élnem, mert valami történ velem általa. Láttam róla egy képet, a rohadt iwiwen persze... váratlanul ért, persze minek kerestem, nem tudom... mindegy. Szóval mással volt és fura volt. Egy percre felkavaró, aztán elmúlt. És ilyenkor is érzem, hogy biztos így kellett lennie... csak még nem teljesen értem. Persze majd, ezt is. Már nincs bennem türelmetlenség. Sokszor azt érzem, semmivel kapcsolatban. Nem érdekel, hogy ha várnom kell, villamosra, telefonra, csodára, jó szóra... bármire. Ez az egész, mint olyan, nem létezik.
Körül vesznek emberek, akik tervezik az életüket, épp férjhez menni készülnek, lakást vesznek, boldogok... és ha bárki hasonlítgatni kezdené őket... meg engem... ha volna olyan hülye... egy pillanatra még szerencsétlennek is tarthatna... de ez hülyeség. Semmi sem jó valójában, azt hiszem... de azért sem nagyon írok, mert nem vagyok hajlandó ezt elírni. Én nem akarok sírni vagy siránkozni. Minden átalakult, minden más súlycsoportba került, minden sokkal tisztább... az értékes sokkal értékesebb... az értéktelen sokkal értéktelenebb. Csak az út fárasztó nagyon. De nyár lesz és Balaton és tervezgetem, hogy majd valahogy nyaralni megyek a tengerhez meg hogy kultúrattasé leszek Lengyelroszágban vagy Görögországban fogok éni valahol a tengernél.
Rengeteg teát iszom. Igaz alig eszem. De ezen változtatok, megígértem magamnak a tegnap éjjel után. Muszáj kicsit figyelnem magamra, persze tök jó, hogy csini lettem és maradtam, de muszáj ennem. Na, mondjuk hétvégén be szoktam pótolni, de ez így nem okés. Nagyon nem okés.
De a tea a világ egyik legesleges legjobb dolga.
Kedvesati néha felhív. Meglep olyankor, de jól esik, most hogy kevesebbet írok, mégis érdeklődik. Hogy néha gondolatban velem van, az épp elég. Megszelídültünk, bár azért sok kimondatlan dolgot hurcolunk magunkkal... viszont elfogadtam, hogy ez így van és így marad már. Nem bolygatom. Nem érdekel. Ez is jelent sok mindent. Mindegy. Szóval tudok örülni neki és várom már azt hülye pizzát...:)
BK-val volt a héten köztünk valami hülyeség, ami nem szokott lenni... ő volt a gumicukros hasonlat. Majd megbeszéljük, rég találkoztunk és ilyenkor félre kommunikálunk dolgokat. De aztán vele valahogy mindig minden helyre jön. Fura. Mert látszólag eltávolodtunk egymástól, valami meg mégsem változik soha. De fog rajtunk az idő. És ami korábban barátsággá szelídült, idővel talán semmivé fog szelídülni. 
Költözködés... menni kéne. És úgy tűnik jövő héten kiderül. Micivel beszéltünk, jó lenne nagyon. Nagyon vágyom az egyedüllétre. Micivel amúgy találkoztunk múltkor.:) Hát kérem... egy teljesen más karakter, mint  valaha képzeltem... de vicces, kedves, talpraesett, szóval egy élmény volt.:)
Nagyon ömlesztve bejegyzés lett.:)

Ma még a keresztvizet is le fogják szedni rólam. Nesze neked Jupiter...

Hogy őszinte legyek... elegem van. Kurvára kezdek utálni itt lenni és valahogy egyre rosszabb. Valahogy azt sem szoktam meg, hogy naponta van valami konfliktus vagy hogy uram bocsá' kiabálnak velem. Úgyhogy a mai nappal vissza került a valeriána a táskámba.

nem tőle esik rosszul. csak az élettől. de végülis a lényegen nem változtat. csak az én bajom, hogy nem vettem észre évekkel ezelőtt, hogy ez sem több egy zacskó gumicukornál. finom. de hamar elfogy. és egy idő után az íze is elmúlik.

semmi gond. elmélkedés egy két soros levél felett.
nem, nem róla szól.

Sohasohasoha többé nem nézek meg senkit és senkinek a senkijét vagy bárki bárkijét a hülye iwiw-en. Pedig most nem láttam semmi rosszaságot, sőt. De hát már ez is baj.:) Vagyis pont ez a baj.
Az ablakon nem lehet kilátni a hóeséstől és írni is kéne mindig mindenről, arról is, amiről nem kéne, de biztos túl jól vagyok, azért nincsen közléskényszerem. Legigazándiból szeretnék két napot Krakkóban tölteni és enni a világ legeslegfinomabb pizzájából. Más vágyam nincsen.:) Persze a tavasz.:)
Azt kell képzelni, mintha mindent leírnék, ami történik. Mármint ami a való történések hatására belül játszódik. Merthogy játszódik. Bár az tény, hogy lassan és halkan. Mármint bennem. Amúgy meg... sűrűség. A kettő együtt... ?

Katie Melua a rádióban az még mindig olyan fura. Néha. Néha, ha hallom.
Írni kéne sokszor, sok mindenről... valamiért nem megy. Így elvesznek félmosolyok a színpadról, véletlen kézfogások (csak egy és nem olyan), szép sorok könyvekből, jó filmek a vászonról, félelmek belülről, kérdések, amikre az élet adja a válaszokat, kár hogy túl nehezek, megfoghatatlanok, felfoghatatlanok. Néha kezdem érteni miért olyan népszerű a menyország elmélet. Pedig én mindig reinkarnálódni akartam, de ha már többedszerre vagyok itt, az egész konkrét kibaszás szerintem.:) Amúgy jól vagyok. Vagy jól állna a maszk, ha felvenném.:) Tévedés, rosszul nem vagyok. Rosszul már nagyon régóta nem vagyok. Inkább csak homok a szélben.

Jó volt. Kikapcsolt. Fújt a szél. Igazán nagyon fújt. SzeretemBalaton. Mennyire nagyon.:)
Jó érzés... furán hangzik kimondani, de olyan büszkeségféle, hogy merek egyedül menni, lenni, létezni és mindezt még élvezni is. Tényleg jó volt. Borsóleves. Somlói galuska. Úszás. Szauna. Tánc. Strasszoscicanadrágos ismerős. Igen, strasszos cicanadrág neccharisnyával és magassarkúval és kigyúrtállat tetkós férjjel és igen, tizenöt éve nem láttam és pont most és pont ott. Istennek van humorérzéke.:) Zuhogó eső is volt, mikor érkeztem. Meg taxi meg taxisofőr, aki nagyon hasonlított valakire. Aztán este filmvetítés és pont az a film, aminek a zenéje pont az a zene, ami... de ez már tényleg mindegy. Aztán nem volt több "pont véletlen", szóval mosolyogtató hangulatot kölcsönzött csak, semmi mást. Szauna, istenem... a világ egyik legeslegjobb dolga. És a séta a parton is. Bár a hókupacok a tavon kicsit furák voltak.:) De szép. Nagyon, nagyon sokat sétáltam és sokat úsztam. Volt néha társaságom, a recepciós fiatal kissrác ismerős... végülis miatta keveredtem oda, mármint rajta keresztül, szóval volt jó szobám, jó kilátással nyugatra. Hát nem csodás?:) Hiába, élni tudni kell. Tánc is volt, és hosszú szombat este. És finom reggelik és jó alvás és vágyódás az ott maradásra, de persze nem lehet, mert nem lehet. Nem lehet? Szóval nem lehet, hogy az életem nem itt, hanem valahol máshol... szóval konkrétan valahol a Balaton közvetlen közelében legyen? A kérdés tök komoly. Nem amolyan vicceselégedetlenkedő. Hanem tényleg gondolati szinten foglalkoztató.
Az életem most olyan, amilyen. Itt élek, ezt választottam, lett állásom, persze hiphiphurrá van, élni kell, csinálni kell... de valami nem az igazi. Vannak okozatok persze, hangulat kérdése, hogy mi mennyit nyom éppen a latba. Nem fogok panaszkodni, nem szar... csak valami a bensőmmel nincs harmóniában. Persze persze a körülmények és sok minden, nem éppen a harmónia felé billent, ezért az egyenlet újra sokismeretlenes, de azért vannak dolgok amiket tudni és érezni vélek. Valamelyes idomulok és hagyom magam változni, mert az kell és hagyom magam pihenni, mert az kell. Kicsit alszik a lelkem, bizonyos szempontból már jó ideje mondjuk, de most máshogyan is. Ez nem zavaros amúgy, csak kevés a megfelelő szó.
Most magammal töltöm az időt. Kevés dolgot és kevés embert engedek be. Kicsit hagyom, hogy átjárjon a huzat. Magánynak is mondhatnám... de ez más. Bár bizonyos szempontból az, de mégsem. Nem mindenre vagyok kész, amire vágyom. Ezért nem érzem most erősen a magányt. Egyedül vagyok, de mintha valami hiányozna most ahhoz, hogy ne legyek egyedül, ezért nem is nagyon történik semmi olyasmi, ami e felé terelne. Lehet, hogy egyetlen pillanatban fog fordulni minden, holnap vagy holnapután vagy pár hét múlva, nem tudom... majd lesz valahogy. Azt érzem, hogy semmilyen erőlködés nincs most bennem és ez jó.
Töltöm az időmet. Kezdek kimozdulni. Leginkább egyedül. Részben szándékos, részben nem. Moziba, színházba. Szóval elérnek hozzám jó filmek, jó darabok, vagy Fulghum, mint jó könyv persze...:) És alszom, magamhoz képest viszonylag sokat, bár baromságokat álmodom, amiktől nappal nehéz elvonatkoztatni, szóval fura, meg nem is értem, de hát muszáj elvonatkoztatni, tehát muszáj.
Nem egészen érzem amúgy, hogy pontosan mi is történik velem. Mármint semmilyen téren. Annak ellenére, hogy ez nagyjából az az irány, amerre jönni akartam. Leszámítva a bajt és a félelmet a jövőt és apuékat illetően. De felnőttem. Kemény nő lettem, lázadó, akaratos, kitartó, erős. Harcos akartam lenni, csatákat kaptam, mit csodálkozok? :)
Gyorsan múlik az idő. Jobb és rosszabb hetek váltják egymást. Erősödő biztos momentumok (letisztulás), stagnáló bizonytalanság. Ennek is lehet örülni. Megszokott fáradtság, vadidegen reggelek, sok tea, kevés evés, lakáskeresés (feltett szándékom egyedül költözni, aztán majd kiderül), tavaszvárás. És persze ezer apróság, csak mostanában szavak nélkül. Ez is élet, csak tán picit szokatlan.

Azért nem írok, mert érthetetlen lenne. És mert a világ úgy gondolja, hogy az ember nem érezhet dolgokat. Pedig az érzések élő, való dolgok és nem szabályszerűségek határozzák meg. Nekem nem jó itt és nem érzem jól magam (munka) és sajnálom, hogy ezt érzem, mert klasszikusan jó kéne legyen, de valamiért mégsem. Valami nyomaszt és nyom. És talán nem igaz, hogy nem jó, de valami lappang és nem tudom mi és nem tudom miért, függetlenül a pár hete ecsetelt lelki nyomoromtól, amin azóta sem estem túl, szóval biztos ez is, de valami más is. Nem vagyok ide való. És nem bele magyarázom, mert nem akarok nem ide való lenni, tehát az érzés ellentétes azzal, amit óhajtok... szóval nem én teremtem, ez van. És ennélfogva a napok valami végtelen és idegen masszává kezdenek össze állni és kevés ponton érzem azt, hogy bármi is közelít a jóhoz. Nem vagyok rosszul, túl vagyok a pár héttel ezelőtti megbénult és leküzdhetetlen rossz állapotomon, de ez nagyon nem jó még így sem. Nyitok a világra, és állítólag jól nézek ki, tehát klasszikusan sikeresen adom el magam a világpiacon... mint aki jól van... vicces. Vagy már ennyire beépültek az arcvonásaimba a robotság nyomai. A tavasz jó, mert jön és igen igaz, hogy ez is kell, de amennyi jót, annyi rosszat is hoz magával... a napsütésben jobban látszanak a félelmek és a bizonytalan mozdulatok.
Délután elutazom, felszállok a vonatra és elhúzok valahova, ahol jó lesz, mert magány lesz, de épp ezért nem is lesz jó. Kettősség. De megfogadtam, hogy merész leszek, hogy elérjen hozzám bármi. Úgy értem akarom, hogy legyen bátorságom megélni dolgokat. Lesz buli holnap este és fura lesz, ha le akarok menni egyedül. Le akarok?:) Á, iszok kis pezsgőt és minden jó lesz.:) Fulghum a táskában és elkezdtem olvasni és még csak a harmincadik oldalnál járok, de nem lehet letenni.:) Egyszerűen a legjobb.:) És Balaton lesz és szauna. És apró hiányérzet, aminek semmi, de semmi értelme, mert semmi érzelme. Mert tényleg semmi. Mindegy. A vonaton majd Ryan Farisht hallgatok inkább és megint sokszor eszembe fog jutni az a másik város is. Miközben valami újra fogok gondolni.
Igazi, szép, mélykék felső van rajtam, vörös a hajam, szép vagyok... miért nem élek ezzel? Miért nincs bátorságom? Napi szinten küzdök a gondolattal, hogy magamra maradok. Hogy a szüleim el fognak menni és egyedül maradok. És oké, hogy van tesóm, de mint tudjuk, már messze vagyunk és vannak barátok, de mindenkinek van élete és én azt szeretném, ha valakinek én lennék az élete. Nem, szó se róla, nem küzdök ezen, csak gondolkodóba ejt, hogy vajon miért alakul így, és hogy vajon egyedül miért működőképes az életem, még ha nem is tök oké, de működik és hogy amúgy akkor ez így marad?
Balatont, szaunát, vizet, zenét, táncot, pezsgőt, könyvet és érintést szeretnék erre a hétvégére. Mindből őszintén és kamatostul és sokáig.:)

Nem tudok sajnos elvileg piti dolgokon sem túllépni, ha valamiért érzékenyen érintenek. Mint most. Ráadásul munkahelyi. Az első hónapom utolsó napján. És mondjuk egy szavam nem lehet, mert amúgy mindenféle konfliktus nélkül zajlott eddig itt az élet. És könnyebb lenne, ha nem személyes, hanem szakmai lenne. Csupa lenne. Pedig piti. Tényleg piti. Ah, mindegy. Nem mindegy. Nekem nem mindegy. Nekem miért nem mindegy? :(

Óóóóó. :( Megyek wellness hétvégézi jövő hétvégén.:) Ez eddig tök jó, csak úgy volt, hogy Nemcsitrivel, de szegény összetörte ma magát síelés közben és gipsz meg műét meg ilyenek.:( Jajj, szegény. Eleve rosszul hangzik, és így nem is jöhet wellnessezni és most akkor egyedül megyek? :( Oké, először egyedül akartam, aztán arra gondoltam, hogy mégsem és így tök jó volt, hogy jön, most meg mégis egyedül.:( Két éve is egyedül voltam mondjuk Füreden (leszámítva a szombat estét) és tök jó volt. Úgyhogy megint ez lesz. Pihenek, kikapcsolódok. Amúgy Siófok, úgyhogy jó lesz. BALATON.:) Szeretek egyedül is lenni, azzal nincs baj, inkább csak azért vagyok szomorú, mert Nemcsitrivel tök jó lett volna. Egyébként meg annyira jellemző ez az élet(em)re. Nagyjából mondhatni egyedül maradtam szingli közel s távol a barát(nő)i körben. Hát fura érzés, hogy mindenkit körül ölel a boldogság, én meg... Na, mindegy. Júniusban még esküvőre is mehetek, szóval extraszánalmas. És az a fura, hogy tényleg valamilyen szempontból szánalmasnak érzem (ami hülyeség), ráadásul valamelyik utazási iroda hírlevelét olvasgatva ma az oldalukra tévedtem és elolvastam egy élménybeszámolót egy görögországi esküvőről és akkor meghatódtam. Szóval plusz még érzelgős picsa is vagyok.:)

Az jó ötlet, ha egyszerűen leütöm, kevésbé nőiesen lerúgom, a kollegina fejét??? Nem értem tényleg istent, hogy miért tetézi a rosszat...

Megvagyok. Vagyok. Vagyogatok.
Konkrétan idegnyugtató hatása miatt fogok most írásba.
Hetek óta nem írtam semmit, ami elárulna bármit is abból, ami zajlik. Most írok, ahogy épp kijön belőlem.

Nem vagyok rosszul. Jól sem vagyok. Ez megmagyarázhatatlan, amolyan tengődő, vegetatív állapot. Az élet sűrű, én fáradt vagyok és lápos, mocsaras talajt érzek magam körül. Menekülnék. És legtöbbször sok mindenről azért nem írok, mert ha kimondanám az érzéseim, visszavonhatatlanul valóságossá válnának, amit még magam sem tudnék felfogni. Mint ahogy így sem tudok felfogni semmit szinte, ami történik velem, körülöttem. Örülök, hogy most sírok, még akkor is, ha csak pms, de hetek óta nem tudtam és olyan feszítő volt a szorongás.
Nagyon félek. Utálom a világot, amiért úgy alakult és úgy alakította a sorsomat, hogy az apámat így kell elveszítsem, ahogy elveszítem. Vannak, aki azt mondják, hogy legalább kaptunk időt búcsúzni... de ez baromság... ez nem a búcsúzásról, hanem a félelemről szól. És sok minden másról. Meg kell tanulni elengedni és felkészülni az elengedésre? Nem tudom, nem tudom, lehet-e egyáltalán felkészülni. Az a három hét, ami azzal telet, hogy járkáltam a kórházba naponta, munka után... nekem túl sok volt, túl kegyetlen, túl félelmetes. Igazából túl volt mindenen. Láttam mindent, ami az élet ellentéte... és bűzlött. Bűzlött a betegség, a fájdalom, a halál. Nagyon rosszul viseltem és nagyon rossz dolgokat hozott ki belőlem.
Aput végül múlt héten haza engedték... útravalónak azt kaptuk, próbáljuk meg a hátrelévő időt vidáman eltölteni. Csak bólogatni tudtam, mint egy jó kutya. Fel sem fogtam.

Hogy az idő mennyi, nem tudjuk... hónapok... évek... nem tudni. Az orvosok nyilván nem mondanak semmit. Ez túl bizonytalan. A héten mondjuk megtudjuk a szövettan eredményét, az talán mutat valamit, aztán döntenek a további kezelésekről. Féltem őt, nem akarom, hogy fájjon neki. Az erőnléte nagyon leromlott, legyengült, kissé leépült, nagyon lefogyott és fájdalmai is vannak... de ennek konkrét oka van és hogy őszinte legyek nem nagyon fogom fel ép ésszel, hogy a XXI. században miért kvázi középkori módszerekkel lehet csak megoldani dolgokat... dühítő.
Anyu rosszul viseli. Nagyon fél, fel sem fogja, hogy egyedül maradhat, hogy valószínűleg egyedül marad és addig még nagyon sok mindenen keresztül kell menni. Egy életet leélt egy emberrel és ő nem akar egyedül itt maradni. Mindig azt mondja, megígértette apuval, hogy nem ő hal meg előbb... csak az élet nem kívánságműsor. Kurvára nem az.  Én meg nem tudom ezt az egészet kezelni, sem feldolgozni, sem semmi. Néha legszívesebben kívül helyezném magam, hogy csak ne kelljen tudomást vennem róla. De ez lehetetlen. Képtelenség.

Nem lehet elmenekülni. Kizökkenni fél percekre, talán. Lehet magamra erőltetni helyzeteket, hogy másképp vagy másfajta nyomást érezzek. Nem mondom, hogy hatástalan, csak sokkal mélyebbre hat ez az egész, minthogy könnyű szerrel elérhető legyen. Sokszor csak azért nem érzem, hogy nehéz, mert nem érzek semmit. Fura. De felerősítette a félelmeim, a szorongásaim, sok mindent. Minden más dimenzióba került és így már kevésbé kontrollálhatóak. A hétvégén például azon kaptam magam hazafelé menet, hogy féltem a vonaton, hogy kisiklik és alig vártam, hogy leszálhassak. Pedig több tízezer km-ert vonatoztam már. Szóval kiütközik, hogy valami nincs rendben. A többiről meg ne is beszéljünk.

Ma azért nagyot szívtam a levegőből, mert éreztem, hogy jön a tavasz. Már itt van, már érezni az illatát.:) Igen, ez jó.:)
Nagyon elcsendesedtem. Elcsitult bennem a lélek. Változom. Most így változom. Nagyon vágyom Krakkót. Az egyetlen dolog, amit kívánni merek. Pici béke szigete, ha rá gondolok. Talán csak ilyenkor látok túl a mocsaras, lápos vidéken. és máskor, ha néha Sopronra gondolok. Mert gondolok. Mert nagyon sokat jelentett. És ez egyelőre nem múlandó. Annak ellenére, hogy elmúlt.
Mások? Semmi sem alakul... mondjuk esély sincs rá ilyen kisugárzással, mint ami nekem lehet most.:) Újabb ajándék hónapok a magánynak. Nincs ideje valami jónak, valaki fontosnak... ugyanakkor sosem volt ennél időszerűbb. Mert érzem a magányt, hiányzik valaki... ugyanakkor nincs bennem energia, erő egy kapcsolathoz. Azt hiszem csak valami olyan történhet meg, ami magától értetődő és eleve elrendelt. De remélem, hogy megtörténik velem, amíg még apu velünk van, mert tudom, hogy nyugodtabb lenne, ha biztonságban tudhat.

Az élet a színházban meg... még fura és felfoghatatlan. Még hiányzik valami, hogy igazán jó legyen. De jó. Csak tényleg néha olyan fura. Sok a munka, nagyon mélyvíz, nagyon nagyon mélyvíz és nem tudtam úszni és akik körülöttem voltak, szintén nem tudtak úszni. A kis csapat próbára lett téve.:) A kezdeti visszajelzések pozitívak, én úgy érzem jó vagyok. Van egy kollegina, akitől konkrétan idegrángást kapok, ez így hosszú távon nem tudom, hogy fog működni, de majd biztos alakul. De szeretem az asztalom (ez fontos :) és óriási monitorom van.:) Ez nem fontos, csak jó.:) És jó a belvárosban dolgozni, és jó érezni a színház illatát. És voltam a kulisszák mögött, az üres nézőtéren, a színpadon, a díszletek között, az öltözőkben, a zsinórpadon, a pincében, a hangosító szobában, a mindenhol.:) Más világ.:) És fura, hogy a főnököm "az a nagy színész" és az még furább, hogy tegeződünk.
Változó érzelmekkel várom a jövőt. Tudom, hogy felszabadultabb lennék, ha más lenne az élet, amúgy. De végre megtaláltam a szót, hogy nem vagyok elég felszabadult. Na mondjuk szerintem érthető.
(Szerkesztői megjegyzés: ha lenne kedve valakinek színházba jönni, szóljon :) Ha hímnemű, annak meg külön örülök :) Olyan izé, hogy már mindig valamelyik barátnőmmel megyek.:)

És a non plus ultra... hogy költözni akarok. Pár hete érlelődik, tegnap elhatároztam magamban és el is kezdtem nézegelődni, a ma este meg végérvényesen döntött. Ez egy szép hely, ahol élek, de ezen túl semmit nem nyújt. Meguntam az átmeneti luxusszálló hangulatot, ahova takarítónő jár és mindenféle otthonosságot nélkülöz. Szóval tök jó, hogy valami úgy van berendezve mint egy bútorbolt, csak hosszú távon lelkileg romboló. Anna aranyos, bár saját elmondása szerint és szerintem is sznob és ez egyre jobban idegesít. Jól kijövünk, de cseppet sem érzem magam otthon itt és mindig olyan, mintha vendégségbe jönnék, ahol meg kell húznom magam. És ez így nem jó. Nem is akarok többet olyan helyen lakni, ahol a tulajjal kell együtt élni. Valahogy nincs egyensúly. Amúgy meg ma este beszólt, csak mert neki szar napja volt... hát bazmeg, akkor írd a homlokodra, hogy nem lehet Veled beszélni. De persze holnap majd megmagyarázza, hogy miért volt egy bunkó. Amúgy meg úgyis unom, hogy nem a városban lakom. Bár a HÉV-et imádom és sajnálni fogom, de nincs kedvem már ennyit utazgatni. És tudom, hogy nem normális ennyit költözni, de mivel a lehetőségem megvan, hogy változtassak rajta, hát változtatok. Nem túl sok pozitívuma mellet az albérletben élésnek az az egyik legnagyobb előnye, hogy tovább állhatsz, ha a kedved úgy tartja. Mondjuk jobb lenne valahol ennél több ideig kibírni, de lehet, hogy a titok nyitja az lenne, hogy egyedül kéne bérelni. Pénzkérdés. De legalább a cuccaim már beférnek egy kocsi csomagtartójába.:)

És szerettem volna az idén is megejteni a szokásos tél végi wellness kikapcsolódásom, de csak húszezer ft üdülési csekkem van és mindenhol túl sok az egyágyas felár és 25-én lejár a csekk. Szerintetek van olyan, hogy előre kifizetem valahol, de mondjuk csak két hét múlva megyek?

Úgy tűnik, végre írtam.

Hihetetlenül kurvára minden félre van csúszva ebben az életben...

Annyira annyira annyira annyira sok és nem lehetne, hogy valaki bepakol egy kocsiba... elvisz Krakkóba... megáll velem a Wawel falánál... energia... megitat velem egy forró csokit a Ryneken... meg pár vodkát... eszik velem káposztalevest... és sétál velem a sötét utcákon éjjel...?

Születésnapi kívánság.

Egyelőre esélyem sincs, hogy össze rakjam magam, az időt, a helyet meg a körülményeket ahhoz, hogy írjak... gyűlik. Nyilván gyűlik, tekintve a haladó időt és a zajló dolgokat. Na mindegy. Megvagyok. Élek. Momentán ma még jobb pillanataim is voltak. Tapsikoljunk meg örüljünk ennek. Hahaha. Mindenesetre olyan, mintha a világ meg én nem egy dimenzióban lézenénk. Küzdelem ez. Nekem kőkemény.

...kifosztva

már szavaim se nincsenek...

Már épp kezdtem magam valami elviselhetőbb irányba terelni, hogy igenis minden oké lesz azzal kapcsolatban, ami miatt parázok, erre beszélek valakivel, aki rögtön belém ülteti, hogy nem lesz, de az nem baj, mert attól csak jobb lesz nekem, mert ez az egész csak az én érdekemet szolgálja. Ami alapból egy hülyeség, mert csak a pénzről szól, amúgy meg felnőtt ember lévén had legyen már szabad akaratom bizonyos dolgokban, mert amúgy ez olyan egy náci dolog, hogy kényszerítve vagyok. Persze választhatok, de utálom ezeket a feltételes dolgokat. De momentán nem vagyok a problémával való ilyen konfrontációra berendezkedve... szóval nekem ettől nem lenne jobba, tehát akkor nem lehetne, hogy simán semmivel megúszom ahogy az emberek kilencvenkilencegészkilenctized százaléka? Egyébként meg a múltkor olvastam egy blogot, ahol valaki szintúgy hasonló állapotban volt, mint én... szóval nem vagyok egyedül, plusz ha még hozzá vesszük azokat akik nem írnak blogot vagy nem merik leírni, mint én, na akkor már egészen sokan vagyunk (mondjuk egész hárman a Földkeregségen:). Velem csak az a baj, hogy ez nálam momentán olyan súlyos, hogy képes vagyok dolgokat beáldozni miatta, még akkor is, ha ez érthetetlen felfoghatatlan és nemnormális az emberek kilencvenkilencegészkilenctized százalékának. Tehát ez hiába feltétele bizonyos dolgoknak, akkor sem vagyok képes rá. Szóval tudom, hogy kezeltetnem kell magam.:) De Nemcsitri megnyugtatott, hogy simán megúszom és aztán majd keresünk valakit, aki segít és nem kell semmiféle áldozatot hoznom és minden jó lesz. Mindenesetre most már jobb lenne túl lenni rajta, de most meg nem rajtam múlik.

Roppantul nem erről akartam írni, de talán később majd a többiről is.

Hál istennek viszont senkinek semmi fogalma sincs róla, hogy miről beszélek.

Jött a telefon, hogy az orvos beszélni akar velünk... megpróbálok elindulni... de azt hiszem, félek... még akkor is, ha azt gondolom hogy minden rosszat hallottam már...  kurva élet.

Fura látni, hogy ki az, akit nem hagyott el miattam. Persze más miatt sem. Szóval a hangsúly valahol máshol van. Jelentősége pedig nincs. Csak gondoltam hagyok itt valami nyomot magamról.
Írni? Mindenről? Valahogy most sem. Majd. Majd egyszer. Újra.

Játszmák magammal... magamért.
És mert vannak határaim... ezért kockázatos.
Rövid távon tehetetlen vagyok... és ezért veszíthetek... momentán elég sok mindent... hosszú távon meg muszáj segítséget kérnem... ez biztos.
Az előbbiért szorítsatok vagy imádkozzatok vagy bármi... köszönöm... utóbbihoz van erőm, magam miatt.
Ez most sajnos tök komoly.
De nem akarok róla beszélni.

Depressziós lettem pusztán. Agyhalott. Béna. Vagy valami olyasmi. Fogalmam sincs. Unom. Unok mindent. Nem érdekel semmi. De semmi. Szorongó. És félek. Valami baromságtól, amitől amúgy nem kéne és amitől amúgy nem fél az emberek kilencvenkilenc százaléka, de én ilyen vagyok. Pszichológushoz kéne fordulnom. Tök komolyan. És tök elegem van amúgy. És persze történik néha jó is, mondjuk úgy öt percre túl is tudok lépni a saját belső világomon. Öt percre. De nem tudok mesélni, írni, mert olyan, mintha a világ nem is létezne. Flegma, bunkó, kezelhetetlen vagyok. Minap valaki 20 perc ismeretség után közölte velem, hogy lelkibeteg vagyok én meg felálltam az asztaltól és nyilvános helyen ott hagytam. Mert az egy dolog, hogy az vagyok, de vadidegen embereknek kuss van ez ügyben. Minden napra jut valami félrekommunikált dolog, valami ami elcsúszik, ami elromlik. Jobb nem szólni senkihez. Mindenki elvár tőlem valamit, valami mást, én meg közben magamtól már csak annyit, hogy létezzek. Nagyon nem tetszem magamnak és ez tényleg félelmetes. Nem válaszolok levelekre, telefonhívásokra, e-mailekre, sms-ekre. Totál antiszociális lettem. Végzem a dolgom, dolgozok ezerrel, nincs megállás és addig jó, csak utána nagyon öngyilkolászós a hangulat. Kombinálok, fantáziálok, nem tudok leállni. Egyszerűen totál idegroncs lettem, mindezt egyetlen dolog miatt, amiről elképzeltem valamit és nem is biztos, hogy úgy lesz, csak sejtem. Ilyenkor tényleg félek, hogy nem vagyok normális.

Hogy őszinte legyek, kurvára elegem van. Fáradt vagyok, feszült, kimerült, türelmetlen, ingerült, ideges. Most estig bírtam, aztán elszakadt a cérna. Mikor anyu azt mondja, hogy nem szakadok meg, hogy túl sokat látogassam aput, pedig minden nap megyek. Mert ma este fél hétkor értem a kórházba. Igen, mert harmadik napja akkora a pörgés bent, hogy egész nap még enni sem tudtok soha és reggeltől estig nincs megállás, aztán mikor van és már dög fáradt vagyok, akkor indulok a kórházba, mikor már mozdulni meg élni sincs kedvem, utána haza, aztán olyan fél kilencre haza is esek. Este sem tudok pihenni, még vacsorázni kell, és most a nappaliban élek, a kanapén fekszem, mert anyu a szobában van, ő korán fekszik, Anna meg itt éli az életét a nappaliban. Éjfél előtt le sem fekszem, reggel meg kelés és minden kezdődik előröl. Sajnos anyutól türelmetlen vagyok és olyan apróságok idegesítenek, hogy sokkal lassabban kell mennem, mintha egyedül mennék, meg hogy folyton csöng a telefon és sokat kérdez meg hasonlók. Bűntudatom van, hogy nincs türelmem hozzá és nem vagyok megértő, de annyira elegem van, hogy elmondani nem tudom. Apu meg totál elhagyja magát, semmit nem akar, nem eszik semmit, de semmit és még felülni sem akar. Anyu meg mondogatja, hogy mondjam, hogy ugye még sokáig élni fog, meg ő felakasztja magát, ha egyedül marad. Frankó. Igen, és ilyenkor kiborulok. És kicsúszott egy bazmeg a számon, pedig soha az elmúlt 30 év alatt és ez szar, hogy pont most, de nem bírom. Sírtam meg kiabáltam, amyu meg azt mondja, hogy én nem borulhatok ki, mert nekem az nincs megengedve. Amúgy meg káromkodok, mint egy kocsis, csak bent nem mert ott mégsem lehet, hogy lassan minden, de minden idegesít, az kicsit veszélyes. Lerúgnám az embereket a metrón, utálom az ellenőröket, a havat, a telet, a hideget, a mindent. Hú, nagyon vészjósló ez így. Valahogy még egy hetet ki kell bírnom, de hogy őszinte legyek, nem vagyok biztos benne, hogy rövid úton nem produkálok valami idegösszeomlást. Percekbe próbálok sűríteni valami nyugalmat, de nagyon nem megy. És közben tényleg annyi érzéssel kéne megküzdenem, félelemmel, bűntudattal, mittudomén, hogy nem győzöm. És az a legnagyobb baj, hogy jelen pillanatban még azt sem tudom elképzelni, hogy mitől érezném magam egy iciripicit jobban. Annyira elegem van, hogy szavam nincs rá.
Holnapra megpróbáltam valami kikapcsolódást szervezni, anyu a tesóméknál alszik és mondtam, hogy lehet, hogy nem megyek a kórházba. Lehet, hogy szemét dolog, hogy magamra gondolok, de ha nem enyhítek sürgősen ezen a feszültségen, akkor baj lesz. Nem veszem észre a jókat, egy percnél tovább semmi nem zökkent ki vagy semminek nem tudok örülni. Annyira nem jól van ez így. Én tényleg próbáltam bizakodni meg optimista lenni, majd ki csattantam a kibaszott optimizmustól, aztán mindig arcul csap az élet, hogy ezt nem érdemlem. Dögöljön meg aki kitalálta. Hu, de félelmetes. Soha nem éreztem még ennyi dühöt magamban. Megpróbálom elvonszolni magam a hétvégén valami mozgásórára, de legszívesebben negyvennyolc órára bezárkóznék, hogy ne szóljon hozzám senki és ki se kelljen néznem az ablakon.

Fáradt vagyok. Igen, igen mindjárt elmegyek aludni. Csak valahogy ezt a pár órát a nap végén nem akarom elvenni magamtól, amikor magam lehetek magammal. Meg amúgy is, a szemeim ugyan leragadnak és nagyon kimerültnek érzem magam, de ha a fejem leteszem, aludni nem tudok. Holnap talán egy fél órával később kelek, az is valami. Kórház, munka, kórház, haza, és másnap előröl újra ugyanez. Közben anyu velem, akit próbálok istápolni, hogy ne vesszen el ebben a dzsungelben, mert olyan elveszett és gyámoltalan szegény. És én mégis egyre türelmetlenebb vagyok, ő meg próbálja megérteni, szóval az élet újra megpróbál.
Reggel elkaptam a profot, de várni kellett rá, mert konzílium volt, nekem meg már sietnem kellett volna dolgozni, de máskor nem volt esélyem vele beszélni. Így persze a második nap már elkéstem, de mindegy, és nem volt gond. Legalábbis úgy tűnt. A dokival folytatott beszélgetésből végülis csak annyi derült ki, hogy ha az embernek nincs orvosi diplomája, akkor nagyjából elég, hogy annyit mondanak rák, mert a többit úgysem érteni. Így aztán nem áttétről beszélünk, csak előrehaladott és továbbterjedt daganatról. És állítólag nem mindegy, miközben érezni, hogy az orvos azért nem mond semmi konkrétat, mert nem tud. Mert egy ponton túl kiszámíthatatlan és megfoghatatlan ez az egész. Éreztem, ahogy egyensúlyoz és a tényszerűen közölhető dolgokat elmondta, ezen túl nem akart mondani sem biztatót sem elkeserítőt. A szerencse túl nagy teret kapott a túlélés hosszában és minőségében. Mert kimondta, hogy meggyógyulni már nem fog.
Igazából nem tudom, hogy felfogtam-e. Pár hónapja, a legelején volt a pokol... most meg mintha nem jutna el a tudatomig. Úgy értem, érzem és hallom és tudom, hogy mit mond és azt is tudom, hogy mit jelent és azt gondolom, hogy ésszel már felkészültem mindenre, de szívvel meg lélekkel... hát azt kétlem.  Bassza bassza bassza meg az a kurva élet. Bocsánat. Hagyjuk.
Amúgy ma már a körülményekhez képest jól volt, és amilyen állapotban tegnap volt, hát nem hittem, hogy valaha lesz még egy leheletnyit is jól. De lett, hál istennek. Fájdalmai vannak, de azért szerencsére hatnak a fájdalomcsillapítók, de most öt napig fel sem ülhet és összesen vagy tíz nap kórház, attól függően, hogy milyen gyorsan vagy lassan javul az állapota. Hogy lelkileg hogy van, azt nem tudom. Nem mutatja.
Anyu mutatja. Ő nincs jól.
Én meg nem tudom, hogy hogy vagyok.
Délután csörgött a telefon. Kedvesati hívott. Pár perc volt csak, és bár klasszikusan nehezebben találtuk a szavakat, de nagyon jól esett. Nagyon nagyon jó volt, ha tudná, hogy mennyire borzasztóan jó volt. Pedig tök apróság, de annyira meglepett és annyira éreztem a szavai mögött mindent, a csendes lelki támaszt és ez a múltunkat tekintve, ajándék.
Apróságokkal lököm túl magam minden napon. Alig alszom, alig eszem. Próbálok ezen változtatni, tudom, hogy muszáj és fontos, nem vagyok hülye csak nem megy. Ma például bent is aztán olyan pörgős nap lett, hogy csak kapkodtam a fejem. Holnap megyek a Nagy "régi" színházba is, kis eligazításra. Próbálom élvezni ezt az egészet, bár egyelőre roppantul nem megy. Nagyon apró pillanatokra áthelyez egy más világba, akkor jó, de ezek egyelőre nagyon múlandó pillanatok. Ezer ember forog körülöttem. Mindig jön valaki, mindig egy új arc. De mindenki mosolyog és kedves, de kábé negyven ember mutatkozott be az elmúlt két nap alatt, ebből mondjuk egy nevet sem tudtam megjegyezni. Sokrétű, színes, összetett világ, igazi csapatmunka, egy konkrét gépezet, ahol senki nem működik a másik nélkül. Fura ezt így testközelből látni, ugyanakkor nagyon érdekes és jó érzés lassacskán a részesévé válni. Mikor a főnököm ma bemutatott valakinek, egész egyszerűen azt mondta, hogy én vagyok, leszek a "sokoldalú titkosügynök".:)) Mosolyogtam. Jó volt.
Más aztán semmi különös. Nem ott vagyok még lélekben, amit igyekszem álcázni. Hülye helyzet. De nagyjából tehetetlen vagyok ellene. Majd alakul. Gondolom. Csak meg kell ígérnem magamnak, hogy a holnapi napot nem egy bögre teával fogom végig csinálni.

Valahogy muszáj lenne aludnom meg ennem. Mármint normálisan, nem ilyen vegetálás szinten, mert kezdek kimerülni, lemerülni. Reggel csörgött az óra és kurvára azt éreztem, hogy semmi kedvem dolgozni menni és bárcsak aludhatnék még. Nem jól van ez így sehogyse. Valahogy ki kell bekkelnem ezt a hetet meg a következőt. Aztán tudom, hogy az új gondolatokat is megszokom és múlik majd a feszültség. De most nagyon fáj a szemem és cseppet sem vagyok olyan állapotban, amilyenben elvileg végig kéne nyomni a második első munkanapot. Most még kórház, aztán munka, aztán megint kórház, közben meg anyuért aggódom a legjobban, mert persze hülyeségeket beszél és muszáj legyen bennem lelki erő, hogy tartsam benne a lelket.
Az élet tanít. Ez a dolga. Gondolom.

Végülis kicsit félre lettem informálva. Sajnos az igaz, hogy áttéteket találtak és még a vastagbélben is, viszont kivették a daganatot és végülis minden mást, amit terveztek így, sztómát fog kapni, ahogy sejtettük. Eredetileg azt mondta a sebész, hogy ha nem "megmenthető" akkor nem teszi ki ennek a műtétnek, hogy kiveszi az egész végbelet, mert túl kockázatos és nagy beavatkozás. Végül azért alakult mégis így, mert már elkezdte eltávolítani, mikor észrevette, hogy máshol is van és akkor már nem lehetett félbe hagyni. Mindezt persze csak másodkézből tudom, az orvossal nem sikerült beszélnem. Annyi bizonyos, hogy meggyógyulni már nem fog (jelen orvosi állás szerint) sajnos, a túlélést lehet kitolni. Undorító, hogy ezt leírom. A szövettan után többet tudunk. Az esélyek... semmitől öt évig. Nem tudjuk, milyen gyorsan terjed. No comment. Most jön minden, ami alternatív és eddig nem volt. Igazából az ember elég sok mindenen kattog ilyenkor. Hogy milyen mérhetetlenül dühös vagyok némely pillanatban... hogy valójában ahány orvos annyi félét mondott, hogy mennyire nem értem, hogy mit miért tettek és miért nem tettek és az egyik miért küldte kezelésre műtét előtt mikor a mások már akkor megműtötte volna. Idegesítő, aztán beletörődsz. Mert ez az élet rendje. Csak nem így. És ha isten kezében van bármi cél is, nem hiszem, hogy az szentesíti az eszközt. Nem tudom, nem tudom mit gondoljak, mit higgyek vagy mit érezzek. És az is igaz, hogy nagyon más most minden, mint három hónapja volt. Akkor össze omlottam, most más. Most nem összeomlás. Most olyan "bassza meg" érzés. Azt érzem, hogy kezd leegyszerűsödni a világ. Hogy végülis elég kevés dolog mozgatja. De az nagyon. És nem biztos, hogy másért érdemes. Igazából nem hiszem, hogy gondolkodni kéne az életen. Szeretni kell és szeretve lenni. Keresni kell egy erős kezet, ami megtart akkor is, ha baj van és akkor is, ha táncban pörgetni kell. És igen, biztos, hogy az élet sorsa a család. Őszintén nem hiszem, hogy ezen túl bármi értelme is lehetne. Én ezt még nem érzem. Úgy értem személyes szinten fogalmam sincs, hogy velem hogy lesz és hogy akarni fogom-e igazán valaha. Mert ha nem akarom, nem lesz. De ez egy érzés, erről már beszéltem sokszor sokféleképpen. Azt hiszem tényleg csak őszintén és teljesen szabad. A sors, mint látjuk úgyis mindenre választ ad.

Az első nap? Nem éreztem magam jól. Érthetően. Nehezen állom meg, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást, amiért nem tudtam anyuval lenni és egyedül kellett ezt a napot végig csinálnia. Szarni kellett volna mindenbe. Nem tudom, fogalmam sincs. Most nálam van, sikerült elaludnia. Reggel még bementem vele apuhoz, az valahogy nagyon szörnyű volt. Apu nagyon félt és sírt és sokszor nem értem tényleg, hogy miért kell ezt átélni. Nem csak nekünk, hanem úgy általában bárkinek. Na mindegy, ez meddő gondolkodás megint. Szóval bent fura volt. Furán érzem magam, otthontalan még minden, nem találtam a helyem, dolgom sem volt igazán. Zilált és kusza érzés. Semmi lelkesedés. Talán érthető. Nem tudom. Ez van. Majd változik.

Csak káromkodni tudnék, hogy miért a kurva életbe nem lehet már, hogy egy pici nyugalmat érezzek. Nagyon nagyon vágyom a biztonságra. Klasszikus menekülős érzés. És bármerre lesz az irány, hajlamos leszek arra menni még akkor is, ha nem feltétlenül az én utam.

A műtét nem sikerült. A daganatot nem tudták eltávolítani, mert már áttétet adott a prosztatába és csontba. Újra kemozni meg sugarazni akarják. Én meg kérdem miért, mikor eddig is kapta és csak terjedt, szemmel láthatóan. Faszkivan. De komolyan. Azt sem értem ezek után, miért nem műtötték már meg a legelején? Egyáltalán nem sok mindent értek. Orvost viszont látni sem akarok többet, mert utálom, utálom őket.

Ez a nap, bár ne létezne...

Képtelen vagyok össze szedni magam meg a gondolataim foszlányait, hogy írjak. Ezért inkább hallgatok. Kicsit rohangálós napok meg olyan összevisszaság. Napok óta nagyon türelmetlen vagyok és azon kapom magam, hogy legszívesebben minden második embert leütnék a metrón (szexhiány, nem új munka para - szerintem). Kész szerencse, hogy úrinő vagyok, ezért nem teszem.:) De a hajam piros lett basszus, piros. Én vörös vagyok és továbbra is az akarok lenni, a piros nem játszik. És ez olyan piros piros. Basszusbasszus. Ennélfogva enyhe szívgörcs van rajtam pár órája. És persze azon parázok, hogy a PIROS hajam miatt máris kirúgnak. Anyu szerint hülye vagyok.:) Arról már nem is mesélek, hogy miket álmodtam az éjjel. Ó, nem igaz, hogy ilyen baromságok kavarognak a tudatalattimban... Persze ez a hétfői premier az új munkahelyen a műtéttel kombinálva, picit talán stresszel. Mindenesetre látszik, hogy az égiek azért edzésben akarnak tartani, mármint ami az idegeimet illeti.

Alma. Tea. Keksz. Film.
Tea.
Tea.
Tea.
Film.

mindig mást kerestem mint amit találni akartam
fatal error?
nem hiszem
sarkítás de választás
pöttyös könyv vagy kalandregény
pedig a kettő együtt is lehetne
és lehetne egy langyos nyáreste Gdanskban kézfogással és pohár borral
is

Jesszum pepi.
Csak kapkodom a fejem.

Úgy alakult, hogy sjanos aput nem műtik holnap, csak hétfőn. Befeküdt ma, minden oké amúgy, csak vért kell még kapnia a műtét előtt, szóval plusz napok. Persze az ember ilyenkor már annyira szeretne túlleni rajta, meg nem túl kellemes egy kórházban, de legalább már tényleg csak egy lépés és pár nap. Egyébként egészen "megynugtató" az Onkológiai Intézet sebészete, annak ellenére, hogy iszonyú a pörgés. Engem mondjuk bosszant az egész még annyiból is, hogy ott akartam lenni mikor műtik, ezért húztam a munkakezdést hétfőig, a mostani szerda helyett, nyilván már nem tudok trükközni, szóval érdekes lesz, hogy nagyjából sík idegen bonyolítom le az első munkanapomat.:) Persze ez legyen már a legnagyobb bajom.

Aztán épp az imént hívott Srác és konkrétan meg vagyok lepve... Tényleg lehet, hogy jobb lett volna, ha csendesen a semmibe vész ez az egész, de felhívott így némiképp módosul ez a csendes elveszés. Jövő hétre randit beszéltünk meg, amúgy meg egy csomót dumáltunk, nem is értem én meg persze olyan könnyed voltam, hogy csak na, mert egyébként tényleg borzasztó könnyeden kezelem őt meg ezt az egészet. Külön meglepetés, hogy valami tartalmas program ígérkezik, legalábbis azt beszéltük és ezt abszolute érzi ő is és én is, hogy terelhetnénk a dolgokat kicsit el a szexuális síkról, azazhogy más színezetet is adhatnánk ennek a "kapcsoltnak". Az ismerettség mondjuk jobb szó. Roppantul kíváncsi vagyok. Egyébként tök aranyos volt, beszéltünk munkáról, mondta hogy még bőven van dolga, de már látják a végét. Én is elújságoltam, hogy felvettek. Ő érdeklődött és örült. És persze kiderült, hogy tévedésben volt a pozimat illetően, és most már egy percig nem aggódik, hogy szörnyű lesz ott nekem.:) Apuról is kérdezett, meg beszélgettünk, filmekről, meg kettőnkről (halványanérintőlegesen mert egyébként ez a fogalom, hogy "kettőnkről" nem létezik), meg arról, hogy végre nagyjából meggyógyult. Szóval kellemesen csalódtam. Persze semmilyen szinten nem voltak már elvárásaim vele kapcsolatban, úgyhogy érthető a pozitív csalódás.:) Most megint visszalopta magát a legalsó fiókba.
Ha jó neki ott, hát hajrá.:) 
:)

Ami pedig az új képet illeti.:) Igen, ez a vadság is bennem van..., nem csak egy szende tekintetű göndör fürtös lány vagyok.:) De szerintem ez nagyjából egyértelmű.:)

Valahogy fura.:) Na nem mintha nem örülnék, de a legtalálóbb szó most mégis az, hogy fura. Mármint az érzés. Egyrészt hihetetlen. Másrészt meg itt volt az ideje.:) Próbálom elképzelni magam meg bele helyezni ebbe az egészbe... és persze nem megy.:) Még szerencse.:) Annyira nem egy klasszikus és számomra megszokott világ ez, ami egyszerre tesz izgatottá és félelmetessé mindent és olyan furán valószerűtlenné. És egyáltalán nem csak a csoda hangulata miatt, ami hál' istennek kicsit alább hagyott. És ennek komolyan nagyon örülök.
Délután mentem a megbeszélésre. A pulzusom valahol az egekben volt. Isten tudja mikor voltam ilyen ideges bármi miatt is. Hú, nagyon durva volt az a zakatoló szív. Pedig már tudtam, hogy kellek nekik, hiszen pont ezért hívtak, sok idegeskedni való nem volt a helyzeten, de talán pont ezért, mert tudtam, hogy nem igazán menekülhetek és ettől aztán most már nem ment meg senki, ergo muszáj bele mennem és elfogadnom, hogy valami történt és megtörtént. Nehéz feldolgozni, komolyan.
Aztán hirtelen egy nagyon festékszagú, nagyon friss és még steril helyen találtam magamat, ami sokkal hétköznapibb volt a számomra, valami kicsit biztonságos. A "tárgyalás" gyors volt és eredményes. Igazából nem volt gondolkodni való. Nem mintha egy eszeveszettül jó ajánlatot kaptam volna, hanem csak mert egyszerűen mindent összerakva billent a mérleg az igen felé és én pedig billentem a mérleggel együtt. A munka sok lesz, a pénz kevesebb. Nem borzasztóan kevés, nagy lábon nem fogok élni, de próbaidő után épp annyi lesz, mint az utóbbi fizetésem volt. Mármint amikor még a rendes fizetésem kaptam. Minden más bizonytalan. Képlékeny. Formálódó. Hozzá teszem, bár nem akarok utalni, de egy nemrég önállósult színháznál ez normális. A leendő főnököm nagyon szimpatikus. Így a harmadik benyomásom is az, hogy jól együtt lehet majd vele dolgozni. Persze ez majd kiderül, ez csak egy érzés. Jó fej volt, mondta, hogy mindkét interjúm nagyon jól sikerült, különösen a második. Vicces, én akkor írtam le az egészet, mert hihetetlenül furán éreztem magam. A direktor úr viszont állítólag nagyon szimpatikusnak talált és intuícióira hagyatkozva rám szavazott.:) Fene se gondolta volna. Megismertem két leendő kolléganőmet is, akik első blikkre szintén szimpatikusabb. Közülük az egyik, akivel hosszabb távon többet leszek együtt, szintén új, na ő a szimpatikusabb, amúgy közép korú, de ez cseppet sem feltűnő. Mármint megtaláltuk a közös hangot, abban a fél órában, amíg magunk voltunk. Megmutatták a leendő asztalom. Egyébként szerintem a legjobb, fura, hogy nem kellett senkinek, csak azért mert onnan nem lehet kilátni az utcára. Egyébként meg olyan '"kuckós" és a főnököm szerint az lesz a nyugalom szigete.:)
És hétfőn kezdek a "nyugalom szigetén". Ami gondolom inkább lesz egy bolondok háza sokszor.:)
Azért van bennem valami nagyon szerény büszkeség. Hogy önerőből, magamtól, segítség nélkül értem ezt el. Mint nagyon sok mást az életben. Szörnyű volt ez az előző év és az előtte lévő is és az azelőtti is, megérdemeltem ezt és megérdemlem, hogy ez jó omen legyen és továbbra is jól alakuljanak a dolgok. Megsúgták, hogy amúgy nagyon szerencsés vagyok.:) Igazából ez nem egy meghirdetett állás volt, de ezt lehet, hogy nem mondtam, csak az iwiwen látták a hirdetésemet és alapvetően ismerősök útján, "belső" körben akarták megoldani a felvételt, mint ahogy a kolléganőm például ismerős is, nem "külsős". Én meg csak úgy a semmiből, jöttem, láttam, győztem. Nem vagyok elszállva, csak jó érzés, hogy sikerült. Valójában félelmetes egyébként, hogy mennyire fel kellett nőnöm és mennyire felnőttem, hogy tényleg mennyi akadály volt és van az elmúlt években folyamatosan a válás után és lényegében egyedül, mert akkor is elvitathatatlan a tény, hogy akinek nincs társa az egyedül van, vagy ha nincs is egyedül, nem annyira egyértelmű és kézzel fogható a segítség vagy a támasz. Nem akarom ezt felnagyítani, pláne úgy, hogy vannak a szüleim és vannak a barátaim, és hogy közülük is Nemcsitri például mennyire kivételes és hihetetlen, hogy mennyire önzetlen és igaz barát és igazából a legjobb, szóval nem nagyítom fel ezt az egyedüllét dolgot, ámbátor mégis büszke vagyok arra, hogy független ember és nő vagyok. Nem klasszikusan sikeres, na mondjuk soha nem is akartam az lenni, de azért talpon vagyok és talán mégis megőriztem magamban a naiv és érző lányt, akinek mindig is szívesen hittem magam.
Na, nagyon magasztos lettem.:)
És már majdnem elkezdtem folytatni, de nem, most már nem kalandozom el.
Egy viszont biztos... számít vagy sem, hiszem-e vagy sem... kézzel fogható a hatás, hogy a Jupiter 18-án belépett a Halak jegyébe. S nekem, mint halaknak, ez valami nagyon jót jelent, pláne, hogy "az elmúlt években inkább csak visszafogó, sorsnehezítő bolygók hatásával találkoztam". Viszont ez a Jupiter nagyon jó nekem.:)  Látszik.:)
Többet írni viszont fáradt vagyok.

Sikerült! :)
Most még nagyon félelmetes és vannak dolgok amiktől konkértan rettegek, még akkor is, ha butaság. De mindegy. Örülök. Valójában hihetetlen. Valójában tényleg hihetetlen...:)
Ma viszont örömömben lesz egy vodka! :) Előtte meg mozi.:)

Szomorúság.
Váratlanul jött a hír, pár soros levélben, hogy valaki elment, örökre.
Mégis megittam azt a vodkanarancsot.

Nagyon vegyes félelmetes bologságos öröm, de egyelőre nem kicsattanó az imént csörgött telefon miatt, ami amiatt, hogy holnap fáradjak be és beszéljük meg a részleteket, azazhogy ajánlatot fognak tenni nekem... igen ők.:) Furán nem valóságos, hogy valami kézzel fogható jó is történik. Legszívesebben meginnék egy vodkát.:)

Még mindig elhiszem, hogy valami JÓ történni fog és tényleg nem kell a munkanélküliség kegyetlenül szánalmas és kiszolgáltatott útjára lépnem, miközben az idegesség bennem egyre nő és minden nappal több a lappangó feszültség... szóval mégis félek, hogy bassza meg. Igazából fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha ez bekövetkezik. De nem következik! Ójajjédesistenem. Rám tört a pánik és bennem a Titanicon uralkodó teljes elveszettség tombol. Basszus basszus miért kell ennek így lennie? Anyu azt kérdezi, mi lesz velem? Fogalmam sincs mi lesz velem, teljes totális tanácstalanság, álmatlanság, szívfájdalom (mármint konkrét szívfájdalom), mindent elsöprő bizonytalanság érzés... pedig én csak dolgozni akarok! És szeretem ezt az országot, de utálom utálom utálom, hogy ilyen szerencsételnmocsokhely, ahol ezt embereknek át kell élni. És ugye nem akarom ragozni, hogy a teljes és totális magamra utaltság még félelmetesebb. Mert persze anyu meg apu, de miközben ők a műtétre készülnek és várnak, nem lehetek teher. De leaglább a pénteki műtét miatt nem félek és a belső nyugalom még kitart. És a múlt héten viszont bebizonyítottam magamnak, hogy nagyon tudok spórolni, úgyhogy még mindig van pénzem és még mindig van kilencezer forintom, szóval tényleg alig költöttem. Na mondjuk az evésen kívül másra nem is mertem gondolni, azt meg leszűkítettem virslire meg krumplipürére.:) Ami egyébként nagyon jó és laktató, csak a krumpli miatt hirtelen lesz rajtam pár plusz kiló... ez is milyen vicces lesz már, ínséges iőkben fogok vissza hízni.:) De leaglább éhesnek nem akarom érezni magam, ha már egyébként minden szar.:) Persze esik a hó, úgyhogy nem szar minden.:) Sőt, voltam moziba Csilláékkal, mert meg akartam jutalmazni magam a jó spórolás eredményeként valami ösztönző eseménnyel, de végül meghívtak és nem hagyták, hogy fizessem a jegyem, szóval láttam az Avatart és annyira hihetetlenül lenyűgözött, hogy még most is a hatása alatt vagyok.:) Ha lesz új munkám, megajándékozom magam, hogy megnézem majd az IMAXben is.:) Persze ha még akkor műsoron lesz.:) Na, nagyon kis vicces hangulatban vagyok. Hárítok.:) Amúgy meg volt még szombaton egy aprócska érdekes momentum Sráccal, ami a végső bizonyíték, hogy nem, hogy nemigen kell itt bármit gondolni. Szóval külön jó, hogy tudom ezt az egészet szimplán szexuális síkon kezelni... kérdés akarok-e bármit szimplán így kezelni. Nem vívódom, mert kisebb gondom is nagyobb ennél és majd adott pillanatban kiderül, hogy át mondok vagy bét. Ha egyáltalán lesz még valami, amire bármit mondani kell. Mondjuk ebben legalább semmi fájdalmas nincsen kivételesen.:) Este meg főzök kelkáposztafőzeléket.:)

Egyébként meg nagyon veszélyes ez a vonzás törvénye dolog. Elég egy rezdüléssel iciripicit gondolni valamire, de tényleg egy villanás, aztán tessék, máris történik. Épp csak arra lennék kíváncsi, hogy miért csak bizonyos gondolatokkal van így...