Hú... azért még le tudok döbbenni dolgokon.:) Nem mintha számítana. Csak meglepő. Olyan ellentmondásos. De mivel végülis emberekről van szó, így mégsem meglepő. Ez a "mikor véletlenül meglátsz valamit egy közösségi oldalon" tipikus esete.:) Wow.

Amúgy én jól.:) Most is csak a "döbb" miatt bújtam elő a félhomályból. Ami meg kell hagyni, roppantul kellemes félhomály.:) Az élet szép és zajlik. Boldogság van. Néha írhatnékom is, de aztán valahogy mégsem.

Kis pici, édes, meghitt hely. És Ő azt mondogatja, hogy tőlem lett igazán otthon.
Átköltöztek a könyvek, a gyerekkori fényképek, a pici apró tárgyak... velem együtt most már ott vagyunk otthon... most már otthon vagyunk.
Sohasem volt érzés. Ez az egész, ilyesmi sohasem volt. Ilyen jó.:)
Ilyen szerelem. Ilyen természetes. Minden nap rácsodálkozom, hogy lehet valakivel ennyire együtt rezdülni, ennyire együtt lenni... úgy lélekbenigazán.:) Valakibe minden reggel újra és még jobban bele szeretni. A világ legcsodálatosabb érzése.
Minden amit tesz vagy nem tesz vagy mond vagy bármi... azt sugallja, hogy mennyire szeret. És soha nem is éreztem magam ennyire szerethetőnek, ilyen szépnek, egy csodának... olyan nőnek, akinek a puszta létezése boldoggá tesz valakit. Vártam őt, őt vártam olyan sokáig. Keresett, engem keresett olyan sokáig.:)

És viszont úgy érzem, hogy ez a blog szép lassan véget ér. Van is jelentősége meg nincs is. Igazából úgy érzem lezárult egy korszak. Nagy szavak, nem is muszáj tovább olvasni, de most már leírom, ha elkezdtem.:) Szóval sok mindenen túl vagyok, nehéz, viharos évek voltak... sok minden leírva belőle, sok minden nem. Ami leírva, egy cd-re kiírva talán elrakom, de mindenesetre ezt a blogot szeretném befejezni. Nem arról van szó, hogy nem akarok írni, bár mostanában nem nagyon írok, de nem eltűnés lesz ez, inkább költözés. (Új címről értesítést hagyok azért.:) És valószínűleg ha írok is, kevésbé lesz izgalmas. Amerre boldog szelek fújnak, mindig kevésbé izgalmas. De nekem jobb, és más nem számít.:)
Sharlanak köszönöm a részvételt. Azt hiszem kemény és dögös nő lett belőle. Olyan igazi nő, az én szememben, aki mindennek ellenére megmaradt a világ egyik legérzékenyebb emberének.:) Megérdemli, hogy végre élvezze az életet...:) Na nem, mintha eddig ne tette volna...;) Csak valahogy mégis... kicsit másképp.:)

Egyre boldogabbak. De tényleg.:) A világ legtermészetesebb dolga, hogy együtt vagyunk, együtt ébredünk, együtt élünk. Szabadságban, de a legnagyobb harmóniában, amit valaha éreztem vagy elképzeltem. És a legszebb, hogy a világ legboldogabb emberének érzi magát. Ő is.:)

Otthon vagyok. Minden értelemben...

Mire visszaértem hozzá a távol töltött hétvégéről, egy újabb fiók és egy lakáskulcs fogadott...:)

A kanapén ültem... ott, ahol egy zöld rét van a nappali közepén... közben piros pettyes bögréből hosszú kanállal fagylaltot ettem és hideg volt de mégsem fáztam, csak a szemem volt könnyes... boldogkönnyes... mert meghatódtam, hogy tudtam ha kinyitom a negyedik fiókot, a ruháim találom benne... Azt mondta, hirtelen egyet rendezett át nekem, most elfér, ami eddig ott maradt... a többinek majd keresünk még. Helyet.
Hát ezért nem tudok beszélni róla... mert mit mondjak... ezt csak érezni lehet, leírni már nem nagyon. Szép és természetes minden nap és minden együtt töltött perc. Minden "jó éjszakát" ölelés, minden reggeli pillanat és minden ami a kettő között van ébren és álmodva.

ő boldog. én boldog. mi boldogok.

és egyre szebb. és egyre jobban. és reggel úgy búcsúzik... este várlak.;)

"A fény harcosa hisz. Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre és mert bízik benne, rá is talál." Coelho

.szeret.szeretem.szeretünk.

Azért fura, hogy valójában mennyire nem tudom leírni. Próbálkozom, gondolatban... legalább ott... de valahogy minden olyan üresnek tűnik, ahhoz képest, hogy mennyire élettel teli. Szóval kevés a szó. És ez jó. Ahogy benne élek, hihetetlennek tűnik... hogy ilyen természetes, ilyen kölcsönös, ilyen mély is tud lenni... és bár hittem benne, de mégsem, szóval szerettem volna megélni, de mégsem gondoltam, hogy megtörténhet, de mélyen mégsem adtam fel soha. Totál ambivalencia. De megtalált, megtaláltuk egymást. Vonzódom és mindig érezni akarom. És boldoggá teszem.:) Talán ez a legszebb az egészben.:)

Nem baj, hogy nem lehet követni az életem, nem számít, hogy alig írok... csak lenyomatok a jelenből, csak elkapott pillanatok. Szeretném, ha egyetlen pillanatra sem tudnék kibújni abból a részemből, amelyik kicsattan a boldogságtól. De még nem megy teljesen. És hihetetlenül lassan telnek a napok. Hihetetlenül soknak tűnik még ötvenhárom óra. Miközben tudom, hogy ez az egyik legcsodálatosabb időszak, amikor szertelenül idegesen, félve, izgatottan várod, hogy újra vele légy. Olyan, mintha kopogtatna egy érzés az ajtómon.

Felemelő. És fogalmam sincs hogyan kéne a földön járni. Kéne?
Inkább fel sem teszem a kérdést.
A szívem egy része határtalan és hihetetlen boldogságot él át... és szeretném ha ez a másik részével is megtörténne...

Szeretném hinni, vagyis hiszem, hogy a vicces...romantikus...csókos...csillagos esték
még sokszor megtörténnek... vele és velem, azazhogy együtt. Olyan furcsa és olyan jó és olyan félelmetes újra ilyesmit érezni. Ilyen váratlanul.

simán mindenki megbaszhatja.

bocs.

kicsúszott.

Nagyon könnyen félre csúsznak a dolgok, ha az ember labilis. Semmi sem alakul úgy, még kicsit sem, hogy könnyítsen valamit momentán az életen... talán percekre, mintha irányt kapnál, kicsit örülsz, aztán a következő pillanatban már tudod, hogy csak mézesmadzag volt az élettől. Azt hiszed van jogod remélni, pillanatokat, új élményeket, mosolyokat az élettől... de nincs. Most nincs. Az utóbbi hónapok és évek tükrében bagatell az egész, hogy becsapottnak érzem magam, csak mert valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna (már megint), csak mert valaki mond valamit, aztán teljesen másképp cselekszik és csalódom, mert vágytam valamire és nem jön össze. Fura. És bűntudatom van, amiért aztán tíz percig ordítottam vele a telefonban és sírtam, ahogyan nem tudtam sírni hónapok óta és sírtam mindenért, mert kellett valami ami felszakít minden fájdalmat, de ő nem érti és nem értheti és nyilván csak egy ideggyenge hisztis picsának tart, (ami momentán még igaz is) de amúgy nem, de nem is szabadna, hogy számítson, hiszen nem vagyunk egymásnak senki épp csak el akartunk utazni együtt... oda. De mindent felborított és vele együtt más is kiszállt és csak ezért haragszom rá. Amúgy kedvelem, de ez sem számít már. Csak az számít, hogy valójában magányos vagyok és bolhából elefántot csinálok. Sokkal nehezebb így, minden. De ez nem is fáj meg nem elkeseredős, inkább olyan mély sóhaj és olyan igazi vágy.

Nagyon mellkasszorítós mostanában az élet és egyre nehezebben viselem.

Valahol eltűntem útközben. Nem feltétlenül rossz értelemben. Változom és közben mégis előbukkan belőlem az, aki voltam.
Nem tudok írni, ez megváltozott. Nem csak látszólag egyértelmű okai vannak. Nagyon sok minden csak mélyen, belül zajlik, amiről nem tudok és nem is akarok írni. Félelmetesen más lett a világ, de talán nem akarom tudomásul venni. Csak néha sírok. Néha, ha a gyerekkori képére nézek. És néha máskor. Nagyon fáj, de ami belül játszódik, az leginkább láthatatlan. Inkább olyan mindig bujkáló szomorúság, amikor azt érzed, hogy bármi történik vagy bármi jó történhetne, nem lehet teljes.
Sokat vagyok egyedül. Így esik jól, kevés ember társaságának tudok örülni vagy tudom élvezni. De nincs ezzel baj, most tényleg így jó én meg nem akarom erőltetni, hogy másképp legyen. Ha mégis vágyom valamire, valakire, akkor új arcokra, új hangokra. És megtalálnak az új arcok, az új hangok. Akkor tudok örülni.
Van, aki elfordult. Nem is nagyon értem, meg értem is egyszerre, hiszen ismerem, csak mégsem értem, ha valakinek fontos vagyok, akkor hogyan volt képes pont most hátat fordítani? De tényleg nem számít. Aki fontos, az érti mi játszódik és ért és megért. Így azt is érti, ha nincs kedvem találkozni, azt is érti ha nem érek rá, és azt is érti, amikor szükségem van pár jó szóra. Az élet azért megmutatta ki számít és kinek számítok. Csak közhelyeket mondhatnék, de úgyis tudjuk.
Közben meg a munka meg a tennivalók hada. A befejezetlen ügyek, az örökölt ismeretlen mértékű pár milliós adósság, ami váratlanul ért a temetés után pár nappal. De majd megoldódik, biztosan megoldódik. És a közben éppen eladott "régi" ház, ahol száz négyzetméteren generációk meg a szüleim felhalmozott dolgai, emlékek és az elmondhatatlanul sok munka és fáradság. Nagyon nagyon kellene a pihenés és várom, de még mindig bizonytalan. Azért bírom. Persze, ha az ember átlendül, a holtponton túl szinte észrevétlen, hogy közben fáradt is voltál, kimerült és elkeseredett. Meg amúgy is, kemény is lettem, nem csak erős.

Vágyom a Balatonra! Nagyon és egyre jobban.

És vágyom valahova máshova és mert nagyon és egyre jobban, így talán el is jutok. Újra.

Fura, de még mindig szerencsés embernek érzem magam.

Amikor ott álltam a temetőben a fák alatt és hirtelen nagyon egyedül voltam, ott volt valaki, aki legtöbbször távolinak tűnik, mint az együtt töltött gyerekkor... akkor ott, mégiscsak bebizonyosodott, hogy nagyon is közel van és úgy tudott megölelni, ahogy akkor senki nem tudott volna és sosem fogom elfelejteni.

És meglepő a világ legszebb mosolyú férfijával úgy nézni éjjel a város fényeit a hegyről, hogy nem történik semmi és nem is érzel semmit, csak egyszerűen ott vagy és órákon át nevetsz és egyszerűen jól vagy és biztonságban érzed magad.
Nekem ott, tegnap este nem hiányzott semmi, sem egy érintés, sem a szerelem, sem vonzalom, semmi. Pedig a világ legszebb mosolyú férfija.

Jól leszek.

És mert tegnap éjjel tegnap éjjel volt, ezért zene is van, amiről mindig eszembe fog jutni.:)

Annyira sajnálom, hogy nem megy... hogy valamiért nem tudok mindent, semmit leírni... hogy vagy nem találom vagy soknak találom a megtalált szavakat... hogy bent reked, pedig olyan sok minden elmondható lenne, ha tudnám...

Eltemettük. És most annyira nagyon szeretnék írni, csak a fáradtság miatt annyira nem tudom összerakni a szavakat, hogy azt hiszem, most egy kicsit még bennmaradnak.
Érzek. Sokmindent. Sokfélét. És ez pedig az élet jele. Még akkor is, ha ezek most néha olyan "nemakarom" érezni érzések. Nem akarom, mégis érzem... nincs hatalmam.
Szomorúság, mosolyok és ölelések. Furcsa, valójában fel sem fogható egyveleg. Elvesztettem, azt amit csak ő jelenthetett az életben, mégis mosolyogtam egy-egy mondaton, mert ajándék, hogy élt és hálásnak kell lennem, hogy ma mellettem voltak ők, akik mellettem voltak. Két ember jelenléte jelentett ma mindennél többet és csak azért nem érzem magam magányosnak, mert ők vannak. Valaki, aki a legjobb barát... és valaki, aki egyetlen mozdulattal be tudta bizonyítani, hogy olyan szeretettel szeret, ami megintcsak különleges. Nem látványos, "csak" teljes.
Majd mesélnek a szavak, ha lesz ideje.

Szia apukám...:(

"Letört egy ág.
A gyümölcseit nem bírta tovább.
Saját mosolygó súlya alatt tört le.
Mint egy anya...
S most valahol
Virágzik másodszor és mindörökre."

nincsen többé apukám

Az ártatlan kis rajongó üzenetek átcsaptak durva zaklatásba, ezért most már tényleg félek. Az eleje tényleg olyan kis kedves dolog volt, találtam két üzenetet a postaládámban valakitől, hogy szívesen megismerkedne velem, ha gondolom üzenjek, és az illető megadta a telefonszámát. Igazából mivel normális levél volt és értelmes, az írás is olyan normálisnak tűnt, ezért pár nap hezitálás után győzött a kíváncsiságom és írtam. Az első pár üzenet még tényleg olyan kis kedves izgalmas volt, aztán kezdett zavaró lenni, hogy az illető semmit nem árul el magáról, sem azt hogy kicsoda, hogy melyik lakásban lakik vagy bármi, amiből beazonosítható lenne. Többször kértem, hogy áruljon el valamit magáról, nem tette, csak írogatta az üzeneteit, hogy milyen csodálatosfantasztikusistennő vagyok, satöbbi. Ezzel viszont nem tudtam mit kezdeni és próbáltam lezárni a dolgot azzal, hogy mivel valójában nem akar ismerkedni és találkozni, ezért hagyjuk ezt abba. Ígérgette, hogy oké, rendben, elfogadta, abbahagyja. Gondoltam a dolgot ezzel letudtam. De közben, nagjyából ezzel egy időben megszaporodtak az ismeretlen számról érkező hívásaim, amiket sosem tudtam felvenni, mert a csörgés abba maradt. Jöttek aztán az ő kijelzett számáról is hívások, egyszer beszéltünk is, de igazából akkor nem tűnt betegesnek. Mindezen túl, leginkább késő éjjel és hajnalban a kaputelefon is többször csörgött (csörög a mai napig), amiről először azt gondoltam, hogy csak elromlott, mert nem úgy csöng mint amikor felcsenget, hanem úgy mint amikor bepittyeg, ha ha valaki bejön a kódoddal a kapun. Vagy fene tudja. Lehet, hogy tényleg csak rossz, na mindegy, csak gyanús. Közben persze az sms-ek nem hagytak alább. Ígérete ellenére továbbra is írt, és legtöbbször akkor, mikor este haza értem, legtöbbször "jó éjt imádlak szép álmokat csókollak" tartalommal. Kezdtem ideges lenni. Párszor nem válaszoltam, aztán újra kértem, hogy hagyja abba. Azóta ez megy. Van amikor pár napig csendben van, aztán újra több üzenet, legtöbbször akkor amikor láthat a házban és újra a névtelen hívások. Eddig sem voltam nyugodt, azon túl, hogy idegesített, némi félelem is vegyült belém, de most már szexuális tartalmú üzeneteket küldözget és miután tudom, hogy mit csinálna velem fél éjjen át, ha tehetné, elkezdtem félni. Beszéltem sok sok emberrel. Többek között a nyomozó ismerősömmel, többször is, aki nem nyugtatott meg, de azt mondta, hogy az egyetlen hatásos megoldás a költözés. Összerezzenek már a szónak a hallatára is, de minekután az éjjel újabb üzeneteket kaptam és telefonált is és a kaputelefon is baszakodott fél éjjen át és nagyjából rettegek, így sajnos gondolnom kell a erre is. Cseppet sem vagyok jól. A héten nem dolgoztam, mert apu rosszul van és talán pár napja van hátra, de igazából nem tudják az orvosok megmondani, egy hete pénteken legalábbis ezt mondták, de azóta is küzd szegény. Zaklatott, kimerült és elkeseredett vagyok. Nem érzem magam biztonságban, fáj minden amin keresztül megyek, azért nem is írok, mert nem is igazán lehet mindezt leírni. És ez a zaklatás meg ez a félelem olyan helyre sodort, ami már nekem is nehezen tartható.
Megpróbálom áthívni az egyetlen facér és szóba jöhető srác ismerősömet, hogy legyen itt pár napot, hogy ez az őrült lássa, hogy nem vagyok egyedül és akkor talán nem is félnék. Az csak fél megoldás, hogy a héten valószínűleg lesz új telefonszámom, így legalább az üzenetektől nyugtom lesz. Ettől még itt van valahol a közelben és figyel. Megpróbálom Kávét áthívni, aztán valószínűleg úgyis haza kell mennem pár napra, ha apu itt hagy bennünket. Szörnyű erről így írni.:(
De holnaptól már dolgoznom kell és nem igazán van kapacitásom a munka és a kórház mellett még új helyet is keresnem. De muszáj lesz valamit csináljak, mert a helyzet egyre rosszabb és ha már egy zsaru is ezt mondja, hogy inkább lépjek le, akkor én sem nagyon tudok más megoldásra gondolni.

Sok minden másról kellett volna... írni. Majd.

Csak, hogy nyugalmam ne legyen... valaki figyel és most már úgy veszem, hogy zaklat is. Számomra ártatlannak indult, most már inkább félelmetes. Nem mondom, hogy rettegek, de nem érzem biztonságban magam. Egy ártatlan üzenet volt a postaládámban, most meg olyan betegesnek tűnő üzenetek, vagy csak bele magyarázom, nem tudom. Tudom, hogy figyel és látja mikor közlekedem és mikor vagyok otthon, próbáltam leállítani, nem megy. Nem ír bántót vagy ilyesmit, de nincs oka a rajongásának, ezért inkább betegesnek tűnik. Fogalmam sincs mit tegyek. Nem akarok félni, mert ösztönből azt érzem, hogy nincs miért, de mások riogatnak én meg nem tudom mit tegyek. De ha nem fedi fel magát és nem hagyja abba, lehet, hogy valamit lépnem kell. Vagy nem tudom.
?

Nem tudom, valamiért nem akarok erről az egészről beszélni, mint ahogy az elmúlt hónapokban sem beszéltem róla. Nem nem tudok, hanem nem akarok.
A kocka el van vetve, ahogy ő mondta tegnap. Hetek még vagy hónapok vagy csak napok? Nem tudni. De nem akarok írni sem beszélni róla többet, mint amennyit amúgy is beszélnem kell, ha kérdeznek. Erősnek hiszem magam, aztán néha az élet megmutatja, talán tévedek. Odabasz. Akkor csak azt érzem, hogy a fürdőszoba napsárga csempéjének csak a színe meleg.

Tűrsz. Megállsz. Aztán tovább mész. De a járásod ritmusa örökre megváltozik.

félek, hogy haldoklik

Tiszakürt

A körülmények és a hangulat valahogy nem áll mostanában együtt. De majd eljön a perc.:) Amúgy semmi különös. A lappangó felfordulás alább hagyott. Ami jól esik belőle, megtartottam magamnak és a sokszínűség, úgy érzem biztonságot nyújt. Olt és kiolt. Apróságok. Pillanatok.

Tegnap éjjel persze már össze-vissza írtam.:) Így nem csak azt akartam mondani, hogy nem szeret, de tudom, hanem azt is, hogy sokat gondol rám.:) Javítottam.
Ámbátor nem biztos még így sem, hogy érthető bármi is abból, ami körülöttem zajlik.

Srác váratlanul újra feltűnt... és én hagytam, leginkább azért mert szerettem vele lenni és nem fájt, amikor eltűnt. Csak fura volt, de nem fájt. Így veszélytelennek érzem és azt gondolom, jó lehet vele megint minden, ami korábban jó volt. Bár nem pontosan érzem, hogy mit szeretne tőlem és azt hiszem könnyebb vérű nőnek tart, mint vagyok vagy legalábbis, mint amilyen voltam az utóbbi mondjuk egy évben. A történeti hűség talán megköveteli ezt a pontosítást, bár ezért nem feltétlenül gondolom ezt komolyan.
Valamiért mégis azt érzem, hogy nem tud rám komolyan gondolni és valahol ezt meg is értem. Úgy értem köztünk soha nem játszott ez a hódíts meg játszma. Egyszerűen hihetetlenül nagyon nagy energiákat követelt és követelne ellenállni neki. És hiba vagy sem, könnyű vérűség vagy sem, neki nem tudok ellenállni. Nem is akarok. Egyszerűen nem akarom megjátszani magam, csak azért mert hátha akkor másképp lenne. Nem hiszek ebben. Abban hiszek, hogy nem kell játszmáznom. Az igazival biztosan nem kellene játszmáznom, így vele sem teszem és elfogadom azt, ami alakul. Szeretek vele lenni, de momentán nem érzek ennél sokkal többet. Úgy értem bármikor boldogan vele lennék, de nem gyötrődöm. És klasszikusan azt gondolom magamról, ha nem gyötrődöm, akkor az nem komoly. Valószínűleg ez is egy hülyeség.:)
Nagyon ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban. De az biztos, nagyon jó és természetes érzés volt kézenfogva végigsétálni vele az Andrássy úton. Úgy hiszem, szeretné ezt másképp, csak mintha én venném túl könnyedén. Olyannak kellene lennem, amilyen már nem lehetek a szemében, és amúgy is, végre úgy érzem, egy férfi, akit nem rohanok le az érzelmeimmel.

Na mindegy. Tudván tudom, hogy mit rontok el és hogyan és mégsem érdekel. Talán mert nem érzem a szerelmet. De viszont éreznék ebben akár többet is.

És talán persze az sem jó, hogy valaki másra többet gondolok. Balázs, akivel el sem kezdődött semmi, épp csak bemutattak egymásnak... de mégis érdekel, de mégis félek, mert zűrős lehet ez az egész és nagyon gyötrő vele egy szerelem. Nem mennék részletekbe. De érdekel, de azt sem tudom pontosan ő mit gondol (pénteken elmaradt a randinkés mondjuk a mínusz első lépésnél tartunk és mégis furán érzem magam, hogy közben meg itt van Srác. Hirtelen valami rosszéletű nőnek érzem magam... csak azért mert az elmúlt fél év végtelen unalma után hirtelen történt valami. De szokatlan érzés, hogy két ember szaladgál a fejemben, miközben egy hete még minden egy kiszáradt sivataghoz hasonlított. Jellemző rám. És tagadhatatlanul vágytam erre. Mármint nem erre, csak arra, hogy történjen valami, ami ÉLET. És történik. És jó. De valahol azt érzem, menekülök a szerelem elől és ezért volt természetes, hogy Srác újra lehet, mert vele jó, de kockázatmentes. Hosszú távon persze nem, mert azért valamit mégiscsak megmozdít bennem (kérdés).?

Szombaton 100/54 volt a vérnyomásom.:) Csoda, hogy pörgésre vágyom?:)

Amúgy meg egyre jobban, sőt most már egészen tisztán és pontosan tudom, hogy mire vágyom. Az talán egy más kérdés, hogy van-e bátorságom a vágyaimhoz. De azt érzem, hogy nincs kedvem magyarázkodni és mégis egy nagyon halvány ponton még mindig úgy érzem, hogy kell. Nem akarok, nincs kedvem. Picit sem.

És elfelejtettem mondani a múlt héten valamit... látszik, hogy kevéssé érdekel. Váratlanul az exférjembe Henrybe botlottam valamelyik nap. Nagyon fura volt, nem mondom, hogy alig ismertem meg, de konkrétan ki van cserélve. Végre látszik rajta, hogy jól van. Nem nagyon akartam vele beszélgetni és egy fél éve megfogadtam, hogy elmegyek mellette az utcán, ha meglátom, mert mikor tavaly ősszel találkoztunk mérhetetlenül érzéketlen és öntelt volt, pedig akkor apu miatt találkozunk és nagyon rosszul esett. Na mindegy, most véletlenül össze futottunk és persze nem mentem el mellette és beszélgettünk. Egy olyan ember lett belőle, amilyen mellettem sosem lett volna és nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb, de ez a nő, akivel együtt van, ő tényleg kihozott belőle sok mindent, amire én képtelen voltam, vagy amire együtt képtelenek voltunk, mert nem passzoltunk. Remélem egyszer érteni fogja ezt, bár még mindig haragszik és még mindig oda tud szúrni egy mondattal, de nem számít. Most már tudom, hogy nem tettem tönkre az életét és jó látni, hogy boldog. És még annak is tudtam őszintén örülni, hogy a nyáron újra megnősül.
Két év telt el, éppen pont kettő, hogy hivatalosan elváltunk, de azt érzem, talán ez volt az utolsó pont, ami kellett ahhoz, hogy minden pont a helyére kerüljön a házasságunkkal és a válásunkkal kapcsolatban. Hogy két év sok vagy kevés, nem tudom. De most már végre nem hurcolom magammal a fájdalom vagy a düh apró morzsáit. Egy-két kép, mikor menyasszony voltam, vissza került a rengeteg fényképek közé a dobozomba, mert ez az egész az életem része volt, ez is én voltam és nem kell és nem is szabad eltemetni.

És azt hiszem csak így lehet tovább lépni.

Fura, évek telnek el, mire az ember tiszta lapot teremt és újabb évek, mikor az ember lapozni is képes. Nem elég egy kiradírozott, látszólag tiszta lapra új történetet írni, mert a ceruza nyoma úgyis átüt és ami igazán értékes megérdemli a teljes újrakezdést. Valahol itt tartok. Új lapokra, új történeteket kezdtem írni... úgy érzem minden és mindenki a helyén van, ami és aki a múltam volt. És van aki marad, van aki mindig marad, csak a szereposztás változik.:)

Szóval igen, jól lehetnék. És ez a részem rendben is van. De másról nem mesélek. És ez maradjon is így. Néha kell egy kis világ, ahova el tudok bújni. Néha kell. Néha muszáj.

váratlanul. újra. felkorbácsolta. a bennem szunnyadó. szenvedélyt. a Srác.

ültünk a fűben. és még egymáshoz sem értünk. de már durván ott vibrált a levegőben. minden.

nem szeret. és azt kérdezte, mi lesz, ha nem lesz köztünk több? mert ő nem tudja. mert szerinte már szerelmesnek kellene lennie, ha szerelmes lehetne belém. (hónapok óta nem találkoztunk). hogy jó velem, de ez nem szerelem, de nem tudta, nekem mennyire fontos, hogy erre azt mondhassuk, hogy ez egy kapcsolat. azt kérdezte, hol a határ? és mi lesz, ha ez nem alakul úgy? mert nem szeret, de sokat gondol rám. (ha nem mondja is tudom. jelezte.:)

nem volt férfi a közelemben, mióta ő volt. hónapok teltek el. és jó érzés volt, megint a közelében lenni. de ugyanazt érzem, mint ő. ez nem szerelem. kedvelés és elementáris szexuális vágy. én azt mondtam, érzem ebben, hogy alakulhat valami több is. ő meg inkább nem. de nincs ezzel baj. úgy értem, mint ahogy hónapokkal ezelőtt, most sem pengeti azokat a mély érzelmi szálakat. félelmetes amit kivált belőlem, és viszont. de ezek nem mélységek. ezek inkább magasságok és egészen másfajták.

és mégsem feküdtünk le egymással. persze roppantul majdnem. de nem. de valószínűleg csak idő kérdése. miközben ott táncolunk a próbáljuk meg másképp c. társasjáték határán. mert hátha. hátha lehetne több.

tök fura. mintha mindketten akarnánk, és próbálkoznánk, és mintha csak azért nem menne, mert él bennünk egy sztereotípia, hogy a nagy szerelmek meg a holtomiglan holtodiglan kapcsolatok nem így kezdődnek.

én meg lehet, hogy csak menekülök. mert más játszik érzelmi szinten. engedjem vagy ne engedjem közelebb... azt a valaki mást. de a pénteki randinkat lemondta és borzasztóan csalódott voltam és rég voltam ennyire csalódott. mert vártam, és mert némely pillanatban azt hittem, ő az akit éreztem már hosszú hónapok óta... hogy vagyunk egymásnak csak még nem találtuk meg egymást. és most is ezt érzem. és verset írt hozzám... és szépet. és érzek valami különlegeset kettőnk között. és annyira nem szeretnék tévedni. de péntek óta semmi és most el van utazva és valójában fogalmam sincs semmiről... csak azt érzem, hogy szeretném már, ha a közelemben lenne.

cirka három nap alatt a teljes totális érzelmi sivatagban szélvihar keletkezett.

és nem mondom, hogy nem élvezem.

mert egy kicsit megint érzem, hogy élek... és mert tereli a gondolataim az elmúlás árnyékáról.

csak tereli. de nem kapaszkodom. és ezért tudom és érzem, hogy őszinte. bár kusza.

Egyébként meg milyen furcsa, hogy épp hét éve volt kettőezerhárom. És a hetedik év, mindig jubileum. Mint tudjuk.:)
Ez annyira jellemző. Annyira egyértelmű, hogy inkább nosztalgiázom, csak hogy tereljem magamban ezt az érzést, ezt amit utálok, ezt ami kibillentett, pedig épp csak hogy történt valami, á még annyi sem, de mégis elég ahhoz, hogy furán picit furán érezzem magam... csak mert várok egy randevút. "Hülye picsa minek várod." Kb. ennyi hozzá fűzni valóm van. Na, tessék. Újra él a blog. Ez kellett neked, világ?
Ide nekem kettőezerhármat.:)

Nem tudom mikor fog sikerülni végre, hogy írjak... mármint valami olyat, ami tényleg az enyém és rólam szól. Most kivételesen nem az ihlet miatt nem megy, csak a körülmények. (Update: úgy tűnik sikerült.:)

Most azt kell mondanom... jól is lehetnék. Mos jó lenne az élet, ha nem volna rajta árnyék. Mint tudjuk. Sajnos. Persze erről sosem írok. Mert nem tudok, vagy nem tudom. De az sem jó, ha valójában belül dolgozik. De nem tudom, néha nem tudom eldönteni, nem érzem, hogy mi van valójában. Hogy csak védekezem, és elrejtem és mélyen fáj, vagy már fájt és ez most valami másfajta állapot. Nem tudom. Az idő pereg. Más embernek látom, mint láttam harminc évig. És nem szabadna gyengének és kiszolgáltatottnak látni, nem szabadna hagyni (kinek?), hogy megtörténjen. Nem sírok vagy csak nagyon ritkán. Néha azt hiszem, kívül tudom helyezni magam, ami újfent baromság. Csak idő kérdése mikor szembesülök vele, hogy valójában a kellős közepén vagyok... az életemnek és ezáltal ennek az egésznek is. Hagyjuk. Ezért nem szoktam akarni róla beszélni. Tényleg hagyjuk.
Amúgy jól lehetnék. Olyan jó, ha munka után haza megyek, akkor most olyan, mintha kicsit az otthonom lenne az a hely, ahol vagyok. Egyedül, ahova szívesen beengedem... őket, akiket szeretnék. Még azokat is, akik nem jönnek.:) De otthonosság vesz körül. Fények. Tér. Színek. Jó.
Ha bejövök... akkor is jó. Jó itt lenni, dolgozni, élni. Ide tartozom vagy kezdek ide tartozni, s ez talán nem csak egy illúzió. Van itt helyem, van dolgom és van értéke a munkámnak. Mosolyok is vannak, amik körül vesznek és igen, néha jó azt érezni, hogy ezért szívtam annyit, hónapokon át.:) Persze, az idő meghozza gyümölcsét.
Mint egy jó nagy fürtű édes szőlő. Olyan ez.:)
Mesélhetnék többet. A hangulatról, ami körülvesz, de ehhez most nem találnám a mondatokat, azt hiszem.
Ami fontos... talán... vagy akarom, hogy fontos legyen... vagy nem is akarom, de talán az lesz... vagy nem is lesz, na mindegy. Most kicsit talán valaki belépett... közelebb lépett vagy közelebb szeretne lépni és néha még mérlegelek talán, hogy hagyjam-e, mert talán féltem a roppant unalmas biztonságomat, az uralmamat magam felett, hogy az vagyok, aki vagyok, hogy magamért vagyok és nem köt gúsba a várakozás és a vágy, hogy nem köt gúsba a szerelem.... szóval ez unalmas (rohadt unalmas én mondom), de biztonságos és ezért megnyugtató. Most meg talán itt állok valahol a kettő határán, de még ez sem bizonyos, szóval nem tudok semmit, de látszik, azért mégis kikívánkozott belőlem.

A következő ezer akár szólhatna rólunk is...?

úgy tűnik, ma is elmaradt. pedig nagyon akartam írni. a semmi különösről. szóval megvár.

Megint hallgatagka vagyok.:)
Elkezdett sűrű lenni az élet... épp csak kimondtam, és tessék. És rájövök, hogy néha féltem a nyugalmam, mármint azt az unalmat, amiben éltem utóbb, pedig kezdtem utálni. Nyilván valami pasztell átmenet kellene.:)
Bent valahogy megint olyan feszítettek a napok, így az esti lazulás jól esik, csak a kettő együtt fárasztó. De például tegnap voltam A dzsungel könyvén (végre egy másik színház) és annyira roppant mód élveztem, hogy csalódott voltam, mikor vége lett.
Pénteken nálunk színház, szombaton valami mozi, hétfőn meg újrabarátkozós este volt és holnap is lesz valami Nyinával valószínűleg. Jövő héten meg megyek zumbázni és szaunázni és Niára is valószínűleg.
Amolyan pörgési vágy tombol bennem, azt hiszem.
De közben megfáztam, vagy mi. Fáj a torkom, szerintem némi láz is tombol bennem, nem csak a pörgés vágya. De túl vagyok az oltásokon, a múlt héten vége lett. A lábam gyógyul, de igen lassan, tekintve, hogy több mint egy hónapja volt és még mindig látszik és érzik. Mindegy, ettől is csak erősebb lettem.:) Köszi élet.:)
Amúgy egy rossz szavam nincs. Úgy értem, az élet nem tökéletes, messze nem... de az emberi sors ilyen, szóval elfogadtam a nehézségeket és a fájdalmakat. Néha sírok, aztán tovább megyek. A minap például el kellett mennem egy temetésre, azért az kemény volt... ilyenkor érzem, hogy nehéz, csak sokszor magam sem akarom észre venni. Amúgy jól vagyok. Állítólag mindig mosolygok és tavasz lányak hívnak néha, a kis sárga kabátom miatt. És ilyenkor is érzem, hogy jó helyen vagyok. Ezért például kapásból utasítottam vissza pár napja egy hirtelen jött állásajánlatot. Több pénzért. Ugyan, pénzért? Dehogy.
Magány? Ez a sajátom. Ilyen vagyok. Enyhe magányos farkas beütéssel. Tudom, hogy mire vágyom, hogy kire vágyom, hogy milyen életre. Nincs ezzel baj. Azt is tudom, hogy itt állok az ajtóban... majd az élet egyszercsak átlök a küszöbön is.:) Ha lehetne három kívánságom, nem tudom, hogy mit kívánnék. Igen persze, egészséget mindenkinek. De más nem számít. Igazán. Persze sétát Krakkóban, csobbanást a Balatonban, Tokaji sárgamuskotályt, bodzafagyit, sok pénzt, friss epret, társat, jó szexet, gyengédséget, a múltam pillanatait, a szép jövő ígéretét... ez már nem is három, százhárom.:) De a teremtett kis világomban ott belül, minden létezik. Mindig is így volt jó. Most is így jó...

Álmodtam valamit, aztán reggel egy levél várt. Furák ezek a rezgések.:)

Vannak ilyen napok.

Azt az aprócska tényt persze elfelejtettem megemlíteni, hogy a lakást, amibe beköltözni készülök... árulják.:) Mindennek van szépséghibája.:) Ámbátor azzal nyugtatom magam, hogy túl sokat kér érte és úgysem kell egy ideig senkinek.:) Csak egy évet, igazán csak legalább egy évet szeretnék, plíz.:) Vagy legalább addig, amíg össze költözök egy pasival. Bár ez eddig nem szerepelt a terveim között és elképzelhető, hogy az messzebb van, mint egy év, de úgy fest lassan ezt is be kéne venni az A, B, C tervek közé.:(

Jobb volt most, hogy nem írtam. Szándékosan löktem el magamtól mindent, amiről mesélni akartam, így úgy éreztem egy ideig jobb, ha hallgatok.
Egy picit talán felkavart a múlt pénteki este... BK-val. Egy picit, csak amennyire hagytam.
Hogy sok minden megváltozott az bizonyos és kézzel fogható... s hogy vannak dolgok amik sosem változnak, az felkavaró.
Gyönyörű, apró, rózsaszín rózsákból köttetett csokorral várt és rájöttem, hogy még sosem láttam kabátban. Mindig meglepődöm, hogy ez első pillanattól fogva ahogy találkozunk és meglátjuk egymást, minden olyan természetes és magától értetődő lesz. Minden mozdulat, minden szó. Ez az este is gyorsan telt, minden este amit együtt töltöttünk. Mindig túl sok a mondanivaló, túl sok minden amit megosztanánk, az idő meg rohan. És még mindig fogjuk egymás kezét ha egymással szemben ülve beszélgetünk. Egy kívülállónak szerelmes párnak tűnhetünk, azzal a meghittséggel és intimitással, ami ilyenkor körül vesz bennünket. És a virággal.
Pedig nem. Mi nem vagyunk szerelmes pár és az ő elmondása szerint soha nem is voltunk.:) Ezzel meglepett, de nem vitatkoztam. Mert olyan mindegy, ha közben fogja a kezem és azt mondja szeret, mit számít nekem, hogy mi volt vagy mi lehetett. Már pontosan tudjuk, hogy mi van a szó mögött, ha azt mondjuk "szeretlek". Pontosan és félreérthetetlenül. A japánok csak ritkán mondják ki, 愛している... a kettőnk szeretetnyelve viszont szavakkal is beszél.
Ez nem szerelem... vagy ki tudja mi, de nagyon erős és ha együtt vagyunk úgy érzem minden egy más dimenzióba kerül, újra egy védett, otthonos és boldog világban vagyok. Ezért felkavaró. De már nem vonz úgy, mint férfi, azt hiszem. Legalábbis most így éreztem, de lehet, hogy most szimplán csak meg vagyok borulva és általános frigiditás lett úrrá rajtam.:) De ez most nem számít. Bárhogy is van, BK az egyik legfontosabb ember az életemben, ezért egy picit félek is. Péntek este megint minden olyan különleges volt és persze iszogattunk és végül valami teljesen más történt, mint amire számítani lehetett. Ahogy kettesbe kerültünk... kiborultam. Hónapok óta nagyon sok mindent hurcolok magammal, amit nem tudtam sehogy kiadni magamból, már szavakkal sem, és könnyekkel sem és sehogyan máshogyan. Akkor ott, biztonságban éreztem magam és egy olyan ember volt mellettem, aki elől már nem tudtam elrejteni semmit. Órákon át sírtam. Zokogtam. És ő órákon át szorított és beszélt hozzám. csak feküdtünk egymás mellett és szorosan ölelt. Teljes totális összeomlás volt. Megspékelve a nem épp józan állapotommal. Sőt. Szóval minden összejött és minden bizonnyal ez az egész elég kiábrándító lehetett, ő mégis csak annyit mondott, hogy "azért vagyok itt, mert veled akarok lenni".
Nekem ez elég. Nekem ez ajándék.
Azt mondta, bűntudata van, amiért nem figyelt rám eléggé... mert most látja igazán, hogy szükségem lenne rá, hogy kicsit jobban jelen legyen az életemben... de itt meg is álltunk... és ez az a pont, ahol tudom, hogy a dolgok nem fognak változni, amit el kell fogadnom és amiről én is úgy gondolom, hogy így jobb. Úgy értem az intenzívebb kapcsolat megint csak oda vezetne, hogy kínlódunk, hogy ez így nem lehet, mert jó, de mégsem, mert nem lehet jövőnk, mert bár nem vagyunk szerelmesek, de mégis mindig ott tartunk, hogy miért nem vagyunk együtt. Némi ellentmondást érzek a dologban.:) De ennek így semmi értelme. Azt mondta, és ezt nem szabad elfelejteni... hogy ha ez igazi szerelem lenne, akkor már együtt lennénk. Igen, biztosan. És talán még jó, hogy mégsem az. Túl sok lenne az áldozat, túl sok fájdalom, túl sok embernek. Ez a történet, így, legalább nem kíván áldozatokat... max tőlem.:)
Ezen a részén már túl vagyok. Most nem is ez, inkább csak az érzelmi túlcsordulás volt sokkoló, s hogy ennek az egésznek mekkora ereje van és valójában milyen mély. Eltéphetetlen kötelék. És ez a végszó.:)
Rengeteg mindent szeretnék még elmondani, de most elég... most ennyi elég lesz.:)

De szeretem azt a pár nap vagy egy-két hét ragyogást, amit kapok tőle.
És ez egy jó hét volt, amúgy is... a múlt heti után kész felüdülés. Amikor tizenkétóráztam és két pályázati határidőm volt, szóval a totál kiborulásban ez is közre játszott.
Idő közben lejárt a próbaidőm, pontosabban vasárnap lejár, így a héten meg volt a nagy beszélgetés és ünnepélyesen bejelenthetem, hogy véglegesítettek.:) Maximális megelégedettség mellett, egyhangúlag döntöttek így.:) Egyedül a rendszeres meleg ebédre kel nagy hangsúlyt fektetnem, mert a főnököm szerint az egészség nagyon fontos és a rendes étkezés többek között az egészség alapja.:)
Nem féltem, de megkönnyebbülés és örülök nagyon, hogy mindenben meg vannak elégedve velem. Én mindig tudtam, hogy jó munakerő vagyok és lúzer mindenki, aki nem vesz fel.:) De ezek az idők most azt hiszem hosszú évekre elmúltak.
Többek között a véglegesítésem miatt (kvázi anyagi biztonság) miatt is döntöttem úgy, hogy "megkeresem" azt a helyet, ahol igazán szívesen élek. A múltkor ugye költözködtem, mert a kutyatámadás miatt s.o.s. költözni akartam, így Mici helye kézenfekvő és jó megoldásnak tűnt. Az azóta eltelt pár hét viszont sajnos azt mutatta, hogy valamiért nem az én helyem és a bizonytalanság érzés állandósult bennem. Nagyon rosszul alszom és valamiért folyton félek, aminek valószínűleg nincs alapja, de nem múlik, ez pedig hosszú távon tarthatatlan. Úgyhogy sorban a századik költözésem is megejtem május közepén, de most úgy érzem, hogy olyan helyet találtam, ami hozzám illő "otthon" lehet és ez önmagában jó érzéssel tölt el. Furán érzem magam, mert Mici barát és nem akartam, hogy félre értse, mert ez az egész csak rólam szól. De remélem sikerült megnyugtatnom.:)

Ilyesmik vannak. A minap állítólag beragyogtam fél Budapestet és megfordulnak utánam az utcán... és mert ragyogás van, vissza merek fordulni... és ez jó. Kicsit amúgy beszűkültem és nagyon kezdek kiéhezni a baráti beszélgetős lazulásokra.:) Amit mondjuk Nemcsitrivel tervezünk hetek óta.:) És ezért várom már, hogy Lia haza jöjjön májusban, amikor remélem nálam is tölt egy-két napot.:) És persze tanyáznak nálam könyvek is... nem célzás, ez tök egyértelmű.

Szóval, talán lassan alakul a lelkem. Bár azt is tudom, hogy vannak dolgok, amiket ugyan oda temettem, ahol voltak, mielőtt BK előtt kiborultam. A magányomról mintha nem lennék hajlandó tudomást venni és azt gondolom, hogy kvázi jó, hogy egyedül vagyok. Ami egy baromság, csak valahogy tök hihetetlen arra gondolni, hogy valaki testestül-lelkestül vonzani tudna. Állítólag nem kell tudni elképzelni, majd nagyobb lesz a meglepetés.:)

És igen, talán valami kellemes meglepetésre vágyom legjobban az élettől. Most már eleget pihentem, újra eljött az élet ideje.:)

szeret.
olyan szeretettel, ami többet jelent a szerelemnél.
feltétel nélküli és eltéphetetlen kötelék. tévedés volt bármi mást gondolni.
ez már rég nem szól a vonzalomról vagy szerelmes érzésekről.
a barátom. vigasztal. betakar. óv és biztonságot nyújt. szorít, hogy ne féljek és elmondja, hogy szeret és nem vagyok egyedül, mert ő van nekem és mindig lesz nekem.
és elhiszem. és tudom. és érzem. és órákig velem van és megvárja, míg megnyugszom és elapadnak a könnyeim.
de felkavaró volt ezzel szembesülni.
egy felejthetetlen este BK-val.

Félelemből talán rossz irányba menekültem. Nem meglepő. Nálam ez nem meglepő.
Nincs kedvem írni... itt... amúgy, ezért azon is gondolkodom, hogy abba hagyom.
Bent nagy a hajtás... őrültek háza ilyesmi, és még a szívdobogtató srác sem partiképes, mert lángoló szerelemben ég. Valaki mással.:) Hoztam a formám.:)
Egyelőre úgy tűnik, a változás szele még nem csitult. Pedig már roppantul örülnék.

Újra új helyen. És nekem ez most nagyon nagyon jó.:)

Totál kész vagyok ettől a sráctól.:) Teljes K.O.:) Komolyan érthetetlen ez a hatás, de valahogy annyira kattant tőle bennem valami, hogy kvázi nem tudok uralkodni magamon.:)